(A szerző közgazdász.)

Az euró válságát az okozta, hogy a monetáris unió a tagállamok fiskális integrációja nélkül jött létre – hallani mostanában egyre többször. Ezek a hangok a megoldást is a fiskális integráció erősítésében látják, ami nagyjából két dolgot jelentene: 1) Brüsszel sokkal több adót szedne be és osztana újra a tagállamok között, és/vagy 2) szigorúbban ellenőrizné a nemzeti kormányok költekezéseit. De vajon tényleg ez lenne a megoldás? Valójában ilyen szintű fiskális integráció még a sok tekintetben mintaként szolgáló Egyesült Államokban sincs, és elméletileg sem világos, hogy mitől tudna segíteni.

Először is, az egyes szövetségi államok az USÁ-ban sem felelősek egymás adósságaiért, Washingtonnak pedig sem beleszólása, sem felelőssége nincsen a szövetségi államok költségvetésével kapcsolatban. Ha például Kalifornia őrült költekezésbe kezd, ezt sem Washingtonból, sem más tagállamokból nem tudják megakadályozni. (Valójában ennél még az eurózónának is több fegyelmező eszköz volt a kezében, hiszen a Stabilitási Egyezmény szerint az Ecofin eddig is pénzbüntetésre ítélhette volna azokat, akik megsértették a 3%-os deficitkorlátot – más kérdés, hogy ezt a gyakorlatban soha nem alkalmazták).
Ha viszont Kalifornia fizetésképtelenné válik, akkor sem a szövetségi kormánynak, sem más tagállamoknak nem kötelessége kifizetni helyette a felelőtlenül felvett hiteleket (ahogyan ezt Európában a Maastrichti Szerződés egy – azóta megkerült – pontja is kifejezetten kimondta).
Más kérdés, hogy Amerikában a XIX. század közepe óta nem került sor szövetségi állam csődjére. Mindenesetre akkoriban Washington nem nyújtott segítséget az érintett államoknak, akiknek saját erejükből kellett helyretenni pénzügyeiket. Azóta persze a pénzügyi piacok összetettebbek lettek, így nem lehet rá mérget venni, hogy az USA most sem segítené ki egy-egy bajba jutott tagállamát, de ezzel biztosan – egyelőre - egyetlen helyi politikus sem számolhat.
Az persze igaz, hogy az Egyesült Államokban a szövetségi kormányzat végrehajt egy bizonyos mértékű újraelosztást a tagállamok között. Ez viszont nem olyan módon történik, hogy a gazdagabb szövetségi államok pénzt utalnak a szegényebbeknek, hanem az egyedi adófizetők szintjén: Washington bizonyos feladatokra – társadalombiztosítás, állami egészségügyi ellátás, munkanélküli segély, stb. – közvetlenül szed adót az állampolgáraitól, majd azt visszaosztja az ellátások kedvezményezettjeinek.
Így azon tagállamok, amelyekben több a magasabb jövedelmű és kevesebb a szociálisan rászoruló lakos, ezen a mechanizmuson keresztül segítik a rosszabb helyzetben levőket. Ennek a megoldásnak az is előnye, hogy a transzfert közvetlenül az állampolgárok kapják, nem pedig a szövetségi államok kormányzói: így a helyi politikától és gazdasági ingadozásoktól függetlenül biztosítható a közszolgáltatásoknak egy minimális színvonala és stabilitása (de ez a minimum elég alacsonyan is van, erről később).
Hasonló mechanizmusok az EU-ban is működnek: a mezőgazdasági támogatások illetve a Strukturális Alapok révén – szintén részben a nemzeti kormányokat megkerülve - a gazdagabb régiókból pénz áramlik a fejletlenebbekhez. A különbség az, hogy míg Washington az ország GDP-jének 26%-át használja fel (védelmi kiadások nélkül: 19%), addig Brüsszel az EU GDP-jének mindössze 1%-ából gazdálkodik. Ezeknek a számoknak az összehasonlítása azonban félrevezető, hiszen például a New York állambeli adófizetők adójából Washington jelentős részben szintén New York állambeli lakosok nyugdíjára és egészségügyi ellátására költ (míg az EU-ban a gazdagabb országok nem részesülhetnek például a Kohéziós Alapból).
Ezeket a hatásokat kiszűrhetjük, ha csak azt vizsgáljuk, hogy az egyes szövetségi államok mennyivel kapnak vissza többet/kevesebbet az általuk a szövetségi kasszába befizetett adókból. Ekkor azt kapjuk, hogy 2005-ben Washington mintegy 168 milliárd dollárt, az akkori GDP mindössze 1,4%-át csoportosítottá át a nettó finanszírozóktól a nettó haszonélvező szövetségi államok számára (illetve további 120 milliárd dollárt szövetségi hitelfelvételből költött utóbbiakra, részletes adatok: itt). Összehasonlításul: az EU a 2007-2013-as tervezési periódusban évente nagyságrendileg 50-60 milliárd dollárt mozgat át a nettó befizetőktől a nettó haszonélvezőkhöz, ami az Unió GDP-jének kb. 0,4%-a (ebből Magyarországra évi 5 milliárd dollár, a magyar GDP közel 3-4%-a jut).
Vagyis a nettó újraelosztással mért fiskális integráció még mindig nagyobb ugyan a tengerentúlon, mint Európában, de az USÁ-t ezzel együtt is túlzás lenne transzferuniónak nevezni.
Ez azért is van így, mert az újraelosztás eszközeként szolgáló, Washington által finanszírozott közszolgáltatások szintje jóval alacsonyabb a bőkezű európai szociális modelleknél. Például a washingtoni kompetenciába tartozó állami egészségügyi ellátás lényegében a 65 felettiekre és a szegények egy szűkebb csoportjára korlátozódik, és - mondjuk hazai mércével mérve - ingyenesnek sem igazán nevezhető: sok szolgáltatásért az ellátottnak saját forrásból is kell fizetni. Az Egyesült Államokban a kormányzat lényegesen kevesebbet költ állampolgáraira: a teljes állami újraelosztás mértéke a GDP alig több mint 40%-a, míg az EU-ban az átlag 50% feletti.
Az amerikaiak tehát kevesebbet várnak el az államtól, és ez talán fontosabb különbség lehet, mint a fiskális integráció mértéke. Itt felmerülhet, hogy az amerikai modellnek az Unióban való megvalósítása talán nem is azon akadna meg, hogy a gazdagabb tagállamok ne lennének hajlandók szolidaritást vállalni a szegényebbekkel, hanem inkább azon, hogy a (jóléti) közszolgáltatásoknak az ilyen, viszonylagos alacsony színvonalát az EU-tagállamok egy része nem tudná saját közvéleményével elfogadtatni.
Márpedig az valószínűsíthető, hogy a legnagylelkűbb tagállami szociális juttatásokból összeállított közös nevező uniós szinten sem kigazdálkodható. Ha viszont a nemzeti kormányok a Brüsszel által nyújtott közszolgáltatásokat egészítik ki saját forrásból és saját preferenciák szerint (ez egyébként az USÁ-ban is így van), akkor egyesek költségvetése ugyanúgy fenntarthatatlan pályára kerülhet. De ha a tagállamok maguktól is hajlandóak belátni, hogy ki kell egyensúlyozni a költségvetésüket, akkor miért kellene pluszfeladatokat Brüsszelbe delegálni?
Az EU fiskális integrációját erőltető elképzelések mögött végső soron az az elképzelés húzódik meg, hogy Brüsszelnek vagy valami más központi szervnek kell - egyfajta „felvilágosult diktátorként” – megóvni a tagállamokat a saját felelőtlenségüktől. De vajon hogy lehet erősebb akaratú és felvilágosultabb az az integráció, aminek a tagállamai maguk is rövidlátók és gyengék? Ne feledjük, hogy az adósság fenntarthatósága nemcsak Görögországban probléma, hanem – még ha kevésbé akut és súlyos formában is – az olyan „fegyelmezettnek” tartott kulcsországokban is, mint Franciaország és Németország (mindkettőben 80% feletti – a magyarnál is rosszabb – az államadósság/GDP mutató, Franciaország költségvetési hiánya tavaly 7% volt).
Az Egyesült Államok jelenlegi adósságválsága is nyilvánvalóan mutatja, hogy egy államszövetség akkor is el tud adósodni, ha erős(ebb) benne a fiskális integráció. Azt, hogy Amerika – az EU átlagot is meghaladó adóssághalma ellenére – mégsem esik olyan súlyos megítélés alá a tőkepiacokon, nagyrészt szintén nem a fiskális integráció erejével magyarázható.
Hanem például azzal, hogy az amerikai jegybank által követett monetáris rezsim lehetővé teszi bizonyos mértékig az adósság elinflálását (vagyis az USA dollárban – ha a politikusai meg tudnak állapodni egymással – mindig fizetni tud). Ezzel szemben az Európai Központi Bank szigorú antiinflációs politikája elvileg kizárja az államadósság pénznyomtatással való finanszírozását (vagyis az EKB tud ugyan minden körülmények között euróban fizetni, de az egyes tagállamok nem).
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az EU tagországok költségvetésének az összehangolása illetve a Brüsszel által felhasználható pénzek növelése teljesen haszontalan lenne. Kifejezetten szükséges volt például a közelmúltbeli megállapodás, amely alapján az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz bankmentésre is felhasználható. Ez vélhetően növelni fogja az európai bankrendszer ellenálló képességét, mivel az eszköz segítségével a bajba került bankok – tagállami erőforrások nélkül is - idejében feltőkésíthetők, mielőtt tovább fertőznék a pénzügyi rendszert
De az is biztosnak látszik, hogy a „több integráció” nem csodaszer: egyszerűen nem lehet megúszni, hogy az egyes tagállamok vállalják a felelősséget és maguk tegyenek rendet a saját házuk (költségvetésük) táján.