A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Október elején két hajószerencsétlenségben összesen több mint 400 észak-afrikai menekült vesztette életét Lampedusa szigeténél, illetve Málta és Lampedusa között. Nem mintha a hasonló tragédiák ritka eseménynek számítanának! Becslések szerint tavaly is legalább 1500 menekült veszett a tengerbe, s az International Organization for Migration adatai szerint az elmúlt 20 évben mintegy 25 ezren haltak meg. Mindez azonban szinte észrevétlenül történt, úgy, hogy Európa és az egész közvélemény – a legközvetlenebbül érintett olaszok is – elfordította a fejét.

Persze nem csak a tengeri exodus maradt mindeddig az európai tekintetek vakfoltjában. Ez történt a bevándorlás egész kérdéskörével is. Túl sok egymásnak ellentmondó morális, jogi és elvi szempont, politikai demagógia és nemzeti érdek ütközött ahhoz, hogy a problémákat európai szinten és súlyukhoz méltó módon kezeljék. A demokráciák legfőbb betegsége a rövid táv uralma, s épp a globalizáció által felvetett nagy válságok, vagyis a környezet és a migráció lassan kumulálódó, de visszafordíthatatlan változásai azok, amelyek a gondolkodás és előrelátás kényszerét tudatosítják.

A kiindulópontot mindig a tragédiák képezik, ráadásul nem valahol messze, a fejletlenség körülményei között, hanem itthon, a fejlett világban. Ezért is volt kijózanító Fukusima, vagy a szaporodó, és Európába is átköltöző tájfunok. S ugyanilyen volt ez az egyszerre 400 halott. Az Európai Bizottság elnöke, Barroso ezúttal késlekedés nélkül reagált. „Szembe kell nézni a menekültproblémával”, mondta, kijelentve, hogy a történtek fordulópontot hozhatnak az EU migrációs politikájában. A Bizottság javaslatában felvetette az európai menekültpolitikát szabályozó Dublin II. rendelet felfüggesztését, a bevándorlás közvetlen hullámainak kitett frontországok – köztük Málta és Olaszország – fokozott segítését, és az illegális partra szállók európai szintű elosztását.

A lampedusai katasztrófa Olaszország hangját is felerősítette. Végre meghallották a partnerek, hogy a reflexszerűen késlekedéssel és hanyagsággal vádolt olaszok az elmúlt években többszörösen megerősítették tengeri határaik védelmét, egyre többet fordítanak erre a célra, de az Arab Tavasszal elindított áradattal egyedül nem tudnak mit kezdeni. 2011-ben 62 692 fő érkezett a tenger felől Olaszországba, szemben a 2010-es 4406-tal. 2012 csökkenést hozott (15 570 fő), de 2013 első nyolc hónapjában megint 21 241 személy érte el az olasz partokat.

Mindennek ellenére az EU tagállamainak döntő többsége – 28-ból 25-en – azonnal tiltakozott a jelenlegi szabályozás és rendszerek gyökeres és teljes körű átgondolása, esetleg megváltoztatása ellen. S a helyzet egyelőre túl bonyolultnak, a megoldás szinte kilátástalannak tűnik. Például, az északi országok tiltakoznak minden újabb teher ellen. Azzal érvelnek, hogy a földrajzi közelség miatt az illegális bevándorlás nyomása valóban a dél-európai országokat sújtja jobban, de velük szemben ők azok, akik a legtöbb idegent befogadják. 2012-ben Németország 77 ezer embernek adott letelepedési engedélyt, ami az európai összlétszám 23 százaléka. Franciaország 60 ezer, Svédország 43 ezer, Belgium pedig 28 ezer embert fogadott. Ezek a számok látványosak, de gyakran inkább csak elfedik a valóságot. Egészen más ugyanis egy szabályozott folyamatban, ráadásul a kérelmeket a fogadó ország belső igényei szerint átválogatva befogadni idegeneket, mint egy minden szabályozás nélkül áradó emberfolyamot a szociális rendszerbe és a gazdaságba adoptálni.

„A csónak megtelt” érzése azonban országtól és politikai hovatartozástól függetlenül egyre általánosabb. Nemcsak a német konzervatívok vélekednek így, hanem Francois Hollande francia elnök, és belügyminisztere, Manuel Valls is, vagy brit kollégájuk, Ed Miliband, a Munkáspárt vezetője is. Még az európai zöldek sem tekinthetők kivételnek ez alól. Megoldásként azonban egyelőre mindenki csak a katonai eszközöket, a határok fokozottabb őrizetét tudja javasolni. Vagyis a tragédiákat követően a Bizottság és a tagállamok azonnal pénzügyi támogatásban részesítették Olaszországot, és elhatározták a Frontex, azaz a schengeni külső határok védelmének koordinálására létrehozott EU-ügynökség megerősítését. Ezt most, ugyancsak a lampedusai szerencsétlenség hatására, kiegészítették az Eurosur elnevezésű információs rendszerrel, amelyik már ez év decemberében működésbe lép, s a legmodernebb felderítő eszközökkel a tengeri határokról gyűjt majd valós idejű információkat, és továbbítja azokat a nemzeti hatóságok számára. (A határok védelmén kívül a rendszer feladatai közé tartozik majd a bajba jutottak mentése is. A programba Líbia, Tunézia, Algéria és Egyiptom is bekapcsolódik.) Az Európai Parlament túlnyomó többséggel, azaz ideológiai viták nélkül fogadta el az Eurosurt létrehozó javaslatot.

A feladat megoldása azonban ezzel semmiképpen nem ér véget. Felmerül mindjárt a nyílt vizeken megállított hajók problémája. Hogyan tehetnek különbséget a helyszínen a határőrizeti szervek a gazdasági bevándorlók és a politikai menekültek között? A nemzetközi jog mindenkinek tiltja, hogy visszaküldjenek embereket, akik veszély elől menekültek, és életük ismét veszélybe kerülhet. Vagyis szempontként felmerül nemcsak a határok, hanem a menekültek védelme is. Vagy az erősebb határvédelem nem csak még kockázatosabb útvonalakra tereli majd a népvándorlást, növelve a kockázatokat és az áldozatok számát?

Szükség lenne a tagállamok közötti jogharmonizációra is. Ma például az illegális bevándorlás Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban is bűnténynek számít, de leleplezés esetén csak Olaszországban kötelező a büntetőjogi eljárás. Ráadásul, az olasz törvények a segítőket is megkülönböztetés nélkül büntetik, amivel többek szerint hozzájárultak ahhoz, hogy a szicíliai halászok nem mentek a bajba jutottak segítségére. A számos hasonló probléma tetejébe már csak ráadás, hogy maguk a legérintettebb tagállamok, amelyek terheik csökkentésére elvárják a fokozott összeurópai részvételt, maguk is tiltakoznak nemzeti és területi szuverenitásuk bármiféle korlátozása ellen. Tehát üdvözlik a Frontex és az Eurosur aktivitását, de saját területen a gyakorlati akciókat szigorúan nemzeti hatáskörben szeretnék tartani.

A Földközi-tenger déli partvidékéről Európa felé tartó népvándorlás igazi – ráadásul tartósnak ígérkező – probléma, amely a célországok és társadalmak életének, morális elveinek és önképének szinte valamennyi aspektusát alapjaiban érinti. Ráadásul par excellence európai probléma: összefogás és közös tudatosság nélkül nem lehet sem értelmezni, sem kezelni. Az első reakció a védelem megerősítése. Az alaposabb diskurzust azonban a társadalmakon belül és az európai politika csúcsain sem lehet majd megúszni.