A szerző újságíró

A londoni kormány 32 tanulmányban kívánja bemutatni, milyen hatással volt az országra az EU-ban töltött négy évtized. Receptként szolgál-e Magyarország számára a britek által alkalmazott módszer, az EU-tagság átvilágítása?

David Cameron brit kormányfő ígérete, hogy 2017-ben – amennyiben a következő választás után is hatalmon maradnak a konzervatívok – népszavazást tartanának az EU-tagságról, pánikot keltett nemcsak Európában, de még a tengerentúlon is. Washington nem győzi hangsúlyozni, szívesebben látja legfontosabb európai szövetségesét az unión belül, mint kívül. A pánik oka az a lehetőség, hogy a britek masszív többsége hátat fordítana az EU-nak. De nem eszik olyan forrón a kását: Cameron valódi szándéka az lehet, hogy a kellő euroszkeptikus lakossági fenyegetéssel a háta mögött kikényszerítse európai partnereitől, hogy tárgyaljanak újra az uniós kompetenciákról, többek közt az igazságügyi együttműködés, a belső biztonság vagy a munkavállalói jogok területén.

Első hallásra az ötlet nemcsak borzadást keltett, de egyszersmind felháborodást is, és teljes elutasításra talált. Első hallásra. Azóta azonban lehiggadtak a tagországi vezetők, és már azt mérlegelik, milyen engedmény árán tarthatnák bent Londont. Az engedékenységben szerepet játszik az is, hogy másutt is megcsappant az EU iránti bizalom, amelynek hatására például a holland kormány is elzárkózik az integráció további mélyítésétől. Az alaphangot ismét Németország adta meg, amikor a kormányszóvivő közölte, hogy Berlin kész tárgyalni a brüsszeli kompetenciák lefaragásáról. Vagyis bizonyos területek ismét nemzeti hatáskörbe kerülhetnek, annak érdekében, hogy ne kelljen hozzányúlni a belső piaci vívmányokhoz. Ez eléggé porhintés-gyanús, hiszen szinte alig van olyan közösségi politika, amelynek ne lenne köze a belső piachoz. Jól mutatja ezt a Nagy-Britanniában folyó kompetenciamérlegelés, amelytől azt várják, hogy majd feketén-fehéren kiderül, veszítenek, avagy nyernek a britek a tagsággal.

A londoni kormány azt vizsgálja, miképpen befolyásolta a britek sorsát az integráció: az előnyök vagy inkább a hátrányok nyomnak-e többet a latban. A jelentések kidolgozói széles körű, nyilvánosan meghirdetett konzultációkat tartanak az érintett felek vagy képviselőik bevonásával. A tervezett elemzések felölelik az oktatástól az egészségügyig, a gazdaság megannyi területétől a környezetvédelemig mindazokat a politikákat, amelyeken akár csak minimális kompetenciája is lehet az EU-nak.

Tény, hogy éppen a belső piac megítélésében foglalnak állást a legpozitívabban a nyilatkozók, köztük az üzleti és gazdasági élet fontos szereplői. A tanulmány megemlíti, hogy hatból öten állítják: a brit GDP-t az uniós tagság jelentősen gyarapította. Panasz legfeljebb azért éri a tagországokat, mert eltérő a közösségi joganyag átültetésének mértéke, és a brit cégeket hátrányosan érinti, hogy nem mindenütt szereznek egyforma eréllyel érvényt a szabályozóknak. Vagyis nem bánnák a több Európát… Elégedetten állapítják meg a tanulmány szerzői, hogy Londonnak pozitívan sikerült hatást gyakorolnia a belső piac liberalizációjára.

Az adópolitikát nemzeti hatáskörben tartanák, bár elismerik, hogy vannak kompetenciái az EU-nak is. Ilyen területek a nemzetközi adóügyek, mint például a kettős adózást elkerülő, harmadik országokkal kötött egyezmények vagy a belső piacot olajozó harmonizált áfaszabályok. Sokan vitatták a tranzakciós adó uniós szintű döntésének hasznosságát is.

Ambivalens a brit álláspont a közegészségügy tekintetében: előnyösnek tartják az uniós vívmányokat, ha a gazdasági szempontokat mérlegelik. Például a gyógyszerek vagy az orvosi műszerek kereskedelmét megkönnyítik a szabadalmakra, szabványokra, tanúsítványokra vonatkozó egységes eljárások. Még a közterületeken érvényes dohányzási tilalmakban is elfogadják az uniós szintű döntéseket, de a „klinikai vizsgálatok során alkalmazandó helyes klinikai gyakorlat” direktívával már elégedetlenek. Hasonlóan nem kérnek a munkaidőre vonatkozó uniós szabályozásból, mint ahogy szerintük messzire megy a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása is a közegészségügyben.

Képzeljük el, ha minden tagország elvégzi ezt az átvilágítást, és az eredményt szeretnénk valahogy közös nevezőre hozni. A tagságból adódó sérelmek nyilván csakis az integráció „visszabontásával” lennének orvosolhatók, és könnyű belátni, hova vezetne ez a folyamat: vissza lehetne térni az integrációnak valamikor a hetvenes években látott fokához.

A nem euróövezeti tagállamok számára kulcsfontosságú, hogy Nagy-Britannia az unió tagja maradjon. Kilépésével ugyanis fontos szövetségest veszítenének el a laza integrációban érdekelt országok, amelyek súlya London nélkül erősen csökkenne. Így van ezzel a magyar kormány is, amely félti különutas politikáját a szorosabb integrációtól, de az átvilágítás receptjét aligha alkalmazná. Jobban járnának a magyarok, ha ezentúl kevésbé szigorú munkavédelmi előírások védenék jogait? Vagy, ha nem élvezné a schengeni vívmányokat? Vagy, ha a szennyvíztisztítók alacsonyabb tűrésértékkel dolgoznának? Magyarország irtózatos erőfeszítéseket tett az európai „átlag” eléréséért – miért is akarná ezt lenullázni? Még Nagy-Britannia esetében is kérdéses, hogy érdeke-e a kilépés, a külkereskedelmének 70 százalékát az EU-val bonyolító Magyarországnak biztosan nem.

Baloldali blogok kedvenc témája, ki akarja-e vezetni Orbán Viktor Magyarországot az Európai Unióból. Miért akarná? Miért zárná el a számára életfontosságú, a hazai közberuházások túlnyomó részét biztosító források csapját? Abban egyetérthetünk, hogy gazdasági megfontolások nem szólnak a kilépés mellett. Az évi hárommilliárd eurót meghaladó anyagi eszközök ellensúlyozzák az Európai Bíróság esetleg elmarasztaló ítéleteit bizonyos különadók kérdésében – még ezekben sem lehetünk biztosak. A telekomadó például összeegyeztethetőnek bizonyul a belső piac szabályaival, az egyes kiskereskedő-láncokat érintő különadót elkaszálhatják, de még mindig „megérte” az unortodox lépések bevezetése. A politikai megfontolások pedig mindaddig nem játszanak szerepet, amíg azok nem járnak súlyosabb belpolitikai következményekkel. Orbán Viktor láthatóan elmegy a falig, sőt, ha módjában áll, igyekszik alkalmi szövetségesekkel a falat még vissza is nyomni, tágítva ezzel mozgásterét.

Politológusok rámutattak, hogy a Fidesznek még kapóra is jött a gyenge ellenzék mellett, annak szerepét szinte „felvállaló” EU, hiszen a szabadságharc, a vélt nemzeti szuverenitás felemás megőrzése bejön a nemzeti kormánynak. Szavazóbázisa, különösen a fiatalabb nemzedék, nem is várja el a kilépést, megelégszik a magyar érdekek érvényesítésének retorikájával. Tanulságos volt a minapi kőszegi Tranzit Fesztivál egyik rendezvénye főként egyetemistákból álló közönségének alkalmi szondáztatása: a tagságot túlnyomórészt támogatják, az euró bevezetésének viszont csupán egy törpe kisebbség a híve.

Egy országot nem a stadionok, hanem az iskolák építése virágoztatja fel, történelmi hibát követ el, aki ezt nem ismeri fel. De a kormánynak nem kell tartania „Brüsszeltől”, amíg annak nincs joga arra, hogy ebbe beleszóljon. A tervezett fiskális unióban más lesz a helyzet, az euróövezetben a túlzott költségvetési hiánnyal küszködő tagállamok megkaphatják, hogy bizony az Európai Bizottság dönt az egészségügyet vagy az oktatást érintő nagyobb beruházások kérdésében. Ez persze még odébb van, és addig majd le kell folytatni a vitát a nemzeti szuverenitást kétségkívül korlátozó új hatáskörökről.