A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

Magányos öregember egykedvűen kongat egy gongot a kisvárosi tanácsházára emlékeztető izlandi parlament előtt ülve. Az Európai Unió mellett és a csatlakozási folyamat leállításáról szóló izlandi kormánydöntés ellen tüntet. Pontos szimbóluma ez az Európai Unió és az északi szigetország ellentmondásos viszonyának, ami most újra a szakítás felé tart.

Különös módon Európa két végében, egy időben történt két hasonló esemény: a kelet-európai Ukrajna és az észak-atlanti Izland kormánya is úgy döntött, leállítja az EU-hoz való közeledést – a döntés ellen pedig mindkét helyen tömeges tüntetések kezdődtek. A hasonlóság persze itt véget is ér; és nem is kell emlékeztetni, hogy mi is történt azóta Ukrajnában. Viszont az izlandi eseményeket sem kell lekicsinyelni, hiszen a szigetország lakói számára is sorsfordító döntés született.

A Magyarországnál valamivel nagyobb területű, de alig 325 ezres népességű Izlandon ezrek tüntettek február végétől kezdve a kormány döntése ellen, mely szerint Izland hivatalosan is visszavonja európai uniós csatlakozási kérelmét, ráadásul még a korábban megígért népszavazást sem tartják meg a kérdésről. A távoli országban, a világ egyik legrégibb demokráciájában, ahol konkrétan szinte mindenki mindenkinek a rokona, már a tüntetések is ritkaságszámba mennek; nem hogy az, hogy több mint ötvenezren (a szavazópolgárok több mint húsz százaléka) írtak alá egy petíciót, amelyben a népszavazás megtartását követelik a kormánytól.

De honnan is indult a történet? A Dániától elnyert függetlenség után Izland 1970-ben csatlakozott az Európai Szabadkereskedelmi Övezet (EFTA) szervezetéhez, melynek tagállamai aztán sorra beléptek az európai közösségbe. Ma már csak Izland, Liechtenstein és az EU-tól való távolmaradást többször megerősítő Norvégia és Svájc tagjai az EFTA-nak. A konzervatív-liberális izlandi kormány a kilencvenes és kétezres években ellenezte az EU-hoz való közeledést, míg a szocdem ellenzék támogatta azt – de persze Izland időközben szerződésekben rendezte a viszonyát az egyre bővülő EU-val. A különösen halászati érdekek miatt EU-szkeptikus izlandiaknak jó is volt ez a felállás.

A 2008-as válság kitörése azonban felkavarta az állóvizet: az időközben pénzügyi és bankközponttá fejlődő Izlandot súlyosan érintette a pénzügyi válság. Különösen brit befektetések, számlák és érdekek sérültek az északi lufi kipukkanásával, ami azóta is mérgezi a két atlanti szigetország kapcsolatát. Az alacsony lélekszámú Izlandon tömegek alól csúszott ki a jóléti talaj, a korabeli tüntetéseken még kisebb zavargások is előfordultak. A bizonytalanság hatására mind a társadalom, mind a kormány az EU, mint lehetséges megoldás felé fordult. A 2009-es választáson már az EU-csatlakozás kérdése volt az egyik fő téma, és az azt támogató szociáldemokraták nyerték meg a választást. A fejlett, demokratikus skandináv országgal a 2009-es júliusi csatlakozási kérelem és a 2010-es hivatalos tagjelölti státusz után gond nélkül haladtak előre a tárgyalások. Izland a tervek szerint Horvátországgal együtt léphetett volna be az EU-ba.

Ezután következtek a 2013. áprilisi választások, ahol a kormányzó baloldal nagy vereséget szenvedett, majd centrista-jobboldali kormány alakult. Az új, nyíltan csatlakozás-ellenes kormányzat, amely továbbra is a fő izlandi-uniós vitatémára, a halászati jogokra hivatkozott, előbb lelassította, majd felfüggesztette az EU-val folytatott tárgyalásokat – de ígéretet tett a népszavazás megtartására. 2014 februárjában viszont úgy döntött, visszavonja Izland csatlakozási kérelmét, az ígért népszavazás megtartása nélkül. Az egyébként végtelenül békés és toleráns izlandi társadalom megdöbbent: ezrek mentek ki a parlament elé tüntetni és tízezrek írták alá a népszavazás megtartása melletti petíciót.

Az ország vezetői pedig csak mossák kezeiket: Gunnar Bragi Sveinsson külügyminiszter szerint nem az ő felelőssége a kormányzati döntés, mert nem ő jelentette be a csatlakozási kérelem visszavonását; Ragnheiður Rikhardsdóttir, a kormányzó Függetlenségi Párt vezetője pedig elismerte: jobb lett volna a népszavazás megtartása, de a pártja nem így döntött. Sigmundur Davíð Gunnlaugsson izlandi kormányfő úgy kommentálta az izlandi uniós vitát: „Amikor ilyen nagy és tartalmas ügyben kell döntést hozni, megpróbáljuk a legjobb megoldást találni arra, hogy a leghatékonyabb eredményt érjük el és a legtöbb embert boldoggá tegyünk. Persze nem lesz mindenki boldog” – ismerte el a kormányfő.

Nem is boldog mindenki: az elégedetlen izlandiak azóta is rendszeresen tüntetnek Reykjavíkban, a twitteren már #vor14-ről, '14-es tavaszról, izlandi tavaszról beszélve. Az izlandiak 72 százaléka támogatja a népszavazás kiírását – igaz, az uniós csatlakozásra csak 37 százaléknyian voksolnának. Bár Izland lassan kievickélt a 2008-ban kirobbant válságból – ami hozzájárult a kormányzat EU-tól való lassú elfordulásához; a két kőzetlemez határán fekvő, vulkanikus, különös Izland eddig összetartó népe maga is mélyen megosztottá vált az EU, az európai integráció kérdésében. Izland uniós integrációja ráadásul nem egy egyszerű Brüsszel-Reykjavík ügy: a stratégiai fontosságú helyen fekvő szigetország az Egyesült Államok, a NATO és Oroszország érdekeinek ütközőzónájában is fekszik. A 2008-as válság után Moszkva gigahitellel segítette volna Izlandot. A legújabb világpolitikai fejlemények láttán nem elképzelhetetlen, hogy Izland ismét Washington és Moszkva érdeklődésének homlokterébe kerül.