A szerző elemző

Az EU és Kína kapcsolata olyan, mint egy érdekházasság, de a háttérben mindig ott sustorognak a válóperes ügyvédek – jellemezte Brüsszel és Peking viszonyát korábban a Deutsche Welle egyik tudósítása. Ez a helyzet a Kínai Kommunista Párt élén nemrég lezajlott vezetőcserék hatására aligha fog alapvetően megváltozni. A november eleji párkongresszuson hozott személyi döntések alapján nem érdemes óriási reformlendületre számítani, mivel az ülést megelőző belső hatalmi harcok során sikerült megakadályozni egy tényleges generációváltást.

A 18. pártkongresszuson megválasztott új főtitkártól, Hszi Csin-pingtől Európában sokan simulékonyabb külpolitikát és a gazdaság liberalizálását célzó lépéseket remélnek. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy mind ő, mind a párt legfelsőbb grémiumának számító Állandó Bizottság további öt tagja Csiang Cö-min volt elnök és pártfőtitkár konzervatív klikkjének támogatottja. Így egyelőre látványos irányváltásra sem számítanak az új pártvezetés részéről.

Az Állandó Bizottság egyetlen olyan tagja, aki nem az úgynevezett „kishercegek”, vagyis a kommunista elit második generációjának csoportjából származik, az új pártfőtitkár-helyettes, Li Ko-csiang. Ő a leköszönő főtitkár, Hu Csin-tao pártfogoltja. Ugyanakkor a kilencből hét fősre zsugorodott Állandó Bizottságba nem került be a gazdasági reformok két nagy szószólója, Li Jüan-csao, a párt eddigi személyügyi felelőse, és Vang Jang, Kanton tartomány párttitkára. A gazdaságpolitika irányítását várhatóan Csang Kao-li, Tiencsin párttitkára veszi át, aki az eddigi, export- és beruházásalapú növekedési modell híve. Mindez pedig az EU által sürgetett gazdasági liberalizáció szempontjából nem túl biztató jel.

Kedvező fejleményként értékelhető ugyanakkor az európai cégek szempontjából, hogy a korrupcióellenes harcot irányító Központi Fegyelmi Bizottság élére gazdasági szakember, Vang Csi-san került. Ebből sokan arra következtetnek, hogy a párt kiemelt prioritásként kívánja kezelni a mindent átitató korrupció kérdését a következő tíz évben. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a Fegyelmi Bizottság nem a párttól független szervezet, így elfogulatlansága enyhén szólva megkérdőjelezhető, tekintettel arra, hogy a korrupciógyanús ügyek esetenként a legfelsőbb pártvezetésig érnek. A New York Times terjedelmes cikkben  emlékezett meg a kongresszus előtt a leköszönő pártfőtitkár-helyettes és jelenlegi miniszterelnök, Ven Csia-pao családtagjainak kezében felhalmozódott 2,7 milliárd dolláros vagyonról, ami miatt egyébként vizsgálat is indult.

A bevett forgatókönyv értelmében a most megválasztott pártfőtitkár és pártfőtitkár-helyettes követi majd jövő év elején az elnöki, illetve a miniszterelnöki székben Hu Csin-taót és Ven Csia-paót. Az EU-val való kapcsolattartás fő felelőse így várhatóan Li Ko-csiang új kormányfő lesz, aki visszafogottabb stílusa révén valószínűleg békülékenyebb hangot üt majd meg, mint elődei. Ennek ellenére nem érdemes arra számítani, hogy a Brüsszel és Peking közötti kapcsolat egyszerűbbé válik. Az állami cégek szubvencionálása (ami miatt például jelenleg is tart a napelemgyártók körüli vita), a piacokhoz, állami megrendelésekhez való hozzáférés korlátozása, valamint a szellemi tulajdonjogok enyhén szólva hiányos védelme továbbra is konfliktusok forrása lesz.

Az erős gazdasági egymásrautaltságon persze mindez semmit nem változtat. Kína számára továbbra is az EU a legfontosabb külkereskedelmi partner, éppen ezért Peking elemi érdeke, hogy az európai vásárlóerő fennmaradjon. Az jelenlegi hitelválság ellenére a kínai vezetők igyekeznek hangsúlyozni az európai gazdaság erejébe vetett töretlen hitüket. „Egy éhes teve is nagyobb egy lónál” – idézett ezzel kapcsolatban egy régi kínai közmondát a China Construction Bank elnöke. Ennek megfelelően Kína folyamatosan az Európába irányuló beruházások fontosságáról beszél, illetve a magas államadóssággal küzdő tagállamok papírjainak felvásárlását ígéri. Ez utóbbi persze sokszor csak a verbalitás szintjén marad, bár ezzel kapcsolatban nehéz pontos kijelentéseket tenni, tekintettel arra, hogy nincs nyilvános és részletes statisztika arról, mire is költi Peking 3200 milliárd dollárnyi felhalmozott valutatartalékát.

Persze azért vannak ezzel kapcsolatban sejtések, néha igen meglepő becslésekkel. A PWC nemrég kiadott elemzése szerint például 2011-ben már több tőke érkezett Kínából az EU-ba, mint fordítva. Az persze már más kérdés, hogy a több mint 11 milliárd eurósra taksált kínai befektetések zöme nem a bajban lévő tagok kötvényeibe, hanem német, brit vagy francia cégekbe vándorolt. Mert itt rejlik Kína második nagyszabású, az EU-hoz fűződő érdeke: az ázsiai ország cégei továbbra is függnek az európai technológiaimporttól. Harmadrészt pedig azért is fontos az euróövezet fennmaradása Peking számára, mert az euró mellett a jüan könnyebben válhat hosszabb távon a világ harmadik vezető tartalékvalutájává, mint ha egyedül kellene megmérkőznie a dollárral.

A támogató lépések leple alatt persze Peking igyekszik kihasználni a nehézségekkel küzdő tagállamok helyzetét, és lehetőség szerint kisebb-nagyobb mértékben függő pozícióba hozni őket. Ezek a bilaterális akciók nem örvendenek nagy sikernek brüsszeli körökben, mert az eurokraták attól tartanak, hogy Peking ilyen módon próbálja megosztani saját érdekei szerint a kontinens országait. Ugyanakkor van egy alapvető különbség Kína és az EU között, ami miatt ezek a bilaterális ügyletek nem kerülhetők el. Nevezetesen az, hogy Brüsszel nem képes közvetlenül az egyes állami vagy magáncégek érdekeit képviselni, míg Peking igen. Erre Európában csak a tagállamok kormányai képesek, egyelőre.