A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

Németország az EU vezető állama, és Berlin érdekei egyre inkább előtérbe kerülnek az uniós vitákban. Ugyanakkor az európai integráció élharcosának számító közép-európai nagyhatalomban komoly polémia folyik Európáról a választások előtt.

Szűk egy hónappal a szövetségi voksolást megelőzően úgy tűnik: a CDU és Angela Merkel elsőbbségét ugyan nem veszélyezteti senki, de azért még a második ciklusát záró kancellárasszony sem mehet biztosra. A CDU/CSU a legutóbbi felmérések szerint a szavazatok mintegy 40 százalékára számíthat, messze megelőzve a hozzávetőleg 25 százalékos támogatottságú szocdemeket (SPD). A Zöldek 12, a radikális baloldali Die Linke 8, míg a CDU-val kormányzó liberális szabad demokraták (FDP) 5 százalékon, a választási küszöbön állnak. A jelenlegi erőviszonyok alapján a kereszténydemokrata-liberális koalíció folytatása, avagy – ha az FDP kiesik a parlamentből, vagy nem elegendő a támogatásuk a parlamenti többséghez – a CDU–SPD nagykoalíciója a legvalószínűbb. Elméletileg nem zárható ki persze az sem, hogy egy többpárti balos koalíció esetleg le tudná váltani Angela Merkelt – csak hát több baloldalon belüli hátráltató tényező mellett a kancellárasszony megkerülése szinte lehetetlennek tűnik mind a német, mind az európai és a világpolitikában.

Az ellenzéki pártok persze igyekeznek fogást találni a CDU-n és annak elnök-kancellárján. Angela Merkel ugyanakkor a 21. század egyik legkülönösebb világpolitikusaként pontosan arról ismert, hogy szinte lehetetlen rajta fogást találni. Ehelyett ő sakkozza ki szinte láthatatlan tevékenységével és politikai érzékével hazai és nemzetközi ellenlábasait a közéleti játszmákban. Rendkívül óvatos politizálásával elérte, hogy a válság évei alatt Németország folyamatosan erősítse megkerülhetetlenül vezető szerepét a hol itt, hol ott recsegő-ropogó Európai Unióban. Ezt a német vezetést pedig nemcsak Európának, hanem magának Németországnak is újra meg kell szoknia.

A választások előtt Németországban mindig fontos vitapont az Európa-politika. „Ha a nemzetállamról vallott zavaros elképzelésektől nem szabadulunk meg, ha a nemzet- és sorsközösség politikán túli mankóit nem dobjuk el, akkor nem tudjuk folytatni a rég elkezdett utunkat a multikulturális társadalom, a regionálisan erősen felszabdalt, föderatív szövetségi állam és mindenekelőtt az egyesült Európa állama felé” – aggódott Jürgen Habermas, a német szellemi elit doyenje az újraegyesítés idején. Lassan negyed évszázad telt el azóta, és láthatjuk, Habermasnak fölösleges volt nyugtalankodnia emiatt. Az Európát évtizedekre szétszakító hidegháború végét jelentő germán újraegyesülés nem hozta magával a mélyen nacionalista eszmék újraéledését Németországban. Ami megtörtént, az mindösszesen egy lassú társadalmi ráébredés volt arra, hogy nem kell szégyellni a németséget önmaguk és a világ előtt. A kétezres években épp a szocdem Schröder kancellár használta fel érvként a „patriotizmust” az egyre önállóbb és önjáróbb német politika magyarázatára, majd a németországi foci-világbajnokságon csodálkozott rá a világ a nemzeti himnuszt éneklő, zászlót lobogtató, jókedvű germánokra. Mintha a 20. századi tragikus tévutak és a történelmi büntetésül járó szétszakítottság után a németek megbékéltek volna önmagukkal.

Angela Merkel sokat elemzett, de nehezen megfejthető hazai és nemzetközi politikai sikerének egyik összetevője épp ez a végtelenül nyugodt önbizalom. Egyensúlyt tud tartani a történelmi múltból származó nehéz tapasztalatok, a nemzeti vezeklés évtizedei, valamint a Németország jelenlegi súlyából és szerepéből adódó európai felelősség vállalása között. Utat szab, megoldásokat kínál, víziót próbál alkotni – nem is annyira küldetéstudatból, inkább azért, mert más nem teszi, vagy nem tudja megtenni helyette. Sőt, néha noszogatják is a cselekvésre: „Kevésbé félek Németország erejétől, mint annak tétlenségétől” – mondta 2011-ben Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter.

A német politikai mainstream továbbra is a leginkább pro-európaiak közé tartozik az öreg kontinensen. A CDU az ősatyja, Konrad Adenauer óta az európai közösség megteremtése pártján áll; és Helmut Kohl, a hidegháború utáni német és európai egységesülés élharcosának örökségét is magáénak vallja. A szocdemek is elkötelezettek az egységes Európa erősítése mellett. A szabad demokraták liberális elvek mentén támogatják a további európai integrációt. A Zöldek is Európa-pártiak, csak erősítenék az európai szintű demokráciát. A pro-EU alaphangon túl viszont pártok közötti, sőt, pártokon belüli viták is vannak az Európával kapcsolatos üdvös politikákról, és mintha – legalábbis a választási kampány idejére – az óvatoskodó Merkel se tenné egyértelművé, mit is gondol pontosan az EU és benne Németország jövőbeli viszonyrendszeréről.

Angela Merkel tavaly novemberben még arról beszélt: három éven belül a nemzeti költségvetéseket, az adópolitikákat és a munkajogot is brüsszeli felügyelet alá kellene helyezni. Idén májusban is kitartott régi elve, az államháztartási fegyelemre épülő válságkezelés mellett (amelynek szerinte nincs alternatívája). Júniusban viszont már a Brüsszeltől prüszkölő német kispolgárok szívét dobogtatta meg, amikor arról beszélt: „Nem tartom szükségesnek, hogy a következő években még több (döntési) jogot adjunk át a brüsszeli Bizottságnak”. Azt is hozzátette: „Nem tartanám szerencsésnek, ha elmerülnénk elméleti vitákban arról, hogy miként nézzen ki az EU 10 vagy 15 év múlva. Előttem és az európai polgárok előtt sokkal sürgetőbb kérdések állnak”.

A kancellár eközben egyre komolyabb nyilvános nézeteltérésbe keveredett párttársával, Wolfgang Schäuble pénzügyminiszterrel. Míg a veterán CDU-s eurohéja szerint az Európai Bizottságot közvetlenül kellene választani („a Bizottságnak igazi kormányzattá kell válnia”), és ezt támogatja a szintén CDU-s Günther Oettinger német uniós biztos is; addig Merkel elzárkózik ettől a javaslattól. Augusztusban pedig Görögország kapcsán mondott ellent egymásnak Merkel és Schäuble. Utóbbi szerint a déli államnak újabb mentőcsomag kellene, a kancellár viszont kizárt bármilyen új segélyt 2014 közepéig. Ezek a viták rámutatnak a népszerűség terén egyébként jól álló CDU belső törésvonalaira. Merkelnek a vonalasan Brüsszel-párti elit és az uniós bürokráciától, kívülről érkező döntéshozataltól húzódozó talpasok, valamint az ideológiáktól mentes, pragmatikus, technokrata és a keresztény-konzervatív szárnyak közötti régi árkok fölött kell egyensúlyoznia.

Merkel Európa-politikáját az ellenzék is keményen bírálja. A régi vágású baloldaliságot minden választási kampány idején felfedező szocdemek kancellárjelöltje, a vaskos kijelentéseiről ismert Peer Steinbrück szerint Merkelből „NDK-s származása” miatt hiányzik a szenvedély Európa iránt, sőt a kancellár „elvesztegeti Kohl európai örökségét” is. Steinbrück úgy véli: a kancellár „egydimenziós válságkezelése megöli a beteget”. A szocdemek a merkeli „takarékossági fundamentalizmust” bírálják, amely szerintük tartós krízisbe taszította Európát. A Zöldek szerint Merkel a kormányközi európai intézményeket erősít, miközben a brüsszeli Bizottságnak kellene több döntési jogkört átadni.

A baloldali ellenzéki pártok a jobb-liberális kormánypártokhoz hasonlóan EU-pártiak, csak egyrészt az unió demokratizálása, másrészt a növekedésösztönző politikák mellett állnak ki. A jelen német helyzetben ugyanakkor igen érdekes az AfD, az Alternatíva Németországnak nevű, idén megalakult politikai erő. Az euró kritizálásával, az adósságcsapdába került európai országok adósságelengedésével, valamint a nemzetállamok Európájának koncepciójával kampányoló, német politikai tabukat döntögető pártot egyesek radikális jobboldali populistának címkézik. A közgazdász, jogász, történész, klasszika-filológia végzettségű, vagy épp az üzleti életből érkező pártvezetők és támogatóik ugyanakkor nem éppen plebejusan leegyszerűsített dacpolitizálással vétetik észre magukat. Épp ellenkezőleg, a német értelmiségi közéleti viták állóvizébe vetettek köveket, és leginkább a brit toryk felé közelednek álláspontjaikkal. Az AfD népszerűsége jelen állás szerint 3 százalékos a választók körében, ami ugyan egyrészt kevés, másrészt viszont nagyon is sok, hiszen a CDU/CSU mellett soha nem tudott megerősödni szalonképes, jobboldalinak mondható erő. Ha az AfD most nem is jut be a Bundestagba, felvetései, álláspontjai minden bizonnyal hosszú távon vitákat fognak gerjeszteni Németországban.

Az Allensbach közvélemény-kutató intézet nyári felmérése alapján a németek 25 százaléka szerint az EU inkább előnyökkel jár számukra, míg 27 százalékuk úgy véli, inkább hátrányokat hoz, a többiek szerint pedig kiegyenlítik egymást a pró és kontra jelenségek. A megkérdezettek egyre nagyobb többsége támogatja ugyanakkor az EU-t, mint a szabadság, a béke és a biztonság zálogát, még ha a bürokráciát lesújtóan is értékelik. A szívesen morgolódó német választók ugyanakkor minden szkeptikusságuk ellenére egykedvűen a nyugodt erőt fogják leginkább támogatni szeptember 22-én.