A szerző a BruxInfo főszerkesztője

A politikusok már jó ideje mantraként ismételgetik, mégis elég sokáig kellett várni rá, hogy valóra váljék: a jövőben nem fordulhat elő (vagy inkább csak kivételes esetben), hogy a pénzügyi rendszer hibáiért az adófizetők állják a számlát. Nos, a jövő elkezdődött, mégpedig Cipruson, ahol a reménytelen helyzetbe került bankszektornak a saját hajánál fogva kell kirántania magát a mocsárból. A bankok szanálásának költségeit az adófizetők helyett a pénzintézetek részvényeseire, hitelezőire és a nagybetétesekre hárítják át.

Vajon Ciprus tényleg egyedi eset (ahogy azt most felelős tényezők hangsúlyozzák), vagy egy új doktrína alkalmazásának a kezdetét jelenti a banki válságkezelésben? Ciprus a GDP hét-nyolcszorosára felduzzadt bankszektorával és az orosz betétesek kirívóan magas arányával tagadhatatlanul nem hétköznapi eset. Mégis, a szigetország súlyos válságba került bankszektorának gatyába rázására részben kényszerből választott módszer a jövőben alighanem „mintává” válik majd, ahogy arra – kissé meggondolatlanul – egy interjúban Jeroen Dijsselbloem, az Eurócsoport elnöke is rámutatott.

A holland pénzügyminiszter azért emlékeztet a porcelánboltba tévedt elefántra, mert szavai azt üzenhetik a befektetőknek, hogy jobb, ha kétszer is meggondolják, mielőtt az euróövezeti bankokra bízzák a pénzüket. Másfelől nem mondott semmi ördögtől valót, hiszen 2012 júniusa óta az EU intézményei előtt fekszik egy javaslat, amely – a bankunió egyik pilléreként – európai keretet hozna létre a bankok szanálására és rendezett felszámolására, hangsúlyozottan éppen az európai adófizetők megkímélése érdekében. A még mindig tárgyalás alatt álló javaslat értelmében az EU valamennyi tagállamában azonos elvek és szabályok alapján látnának hozzá a hitelintézetek stabilizálásához, és amennyiben elkerülhetetlen, rendezett felszámolásához. Utóbbinak pedig szerves része lesz a Cipruson is alkalmazott veszteségmegosztás (angolul bail-in), éspedig az, hogy a részvényesekkel, a hitelezőkkel (a bankok kötvényeit vásárlókkal) és – végső esetben – a 100 ezer euró feletti megtakarításokkal rendelkező nagybetétesekkel fizettetik ki a számlát. Mert az nem etikus, hogy másokra hárítsák át a kockázatokat, amelyeket ők vállaltak.

Az új keret, bár elég messze van attól, ami egy bankunióban ideális, már így is nagy előrelépésnek számítana. Az uniós tagállamok többsége, és jellemzően éppen a kevésbé stabil bankokkal rendelkezők (!), eddig egyáltalán nem hoztak létre olyan szanálási alapokat, amelyekkel vészhelyzetben feltőkésíthetnék pénzintézeteiket.

Ciprusnak éppen ilyen struktúrát kellett megalkotnia lóhalálában azért, hogy megkaphassa a nemzetközi hitelezők által ígért 10 milliárd eurót és levezényelhesse a kínkeserves vita után eldöntött banki szerkezetátalakítást, aminek a második legnagyobb hitelintézet, a Laiki felszámolása az ára. Ha az uniós szanálási keret hatályban lenne, már idejekorán kezelésbe vennék a megroppant egészségű bankokat, és világos lenne, hogy kinek, mikor kellene belépnie a képbe, és mi lenne a feladata. És ha mégis elkerülhetetlenné válna a drasztikus beavatkozás, akkor a hitelintézetek úgy mennének csődbe, hogy abból a hétköznapi ügyfelek szinte semmit sem érzékelnének. A számláikat egy hétvége alatt átvenné egy „hídbank”, és minden további nélkül hozzáférnének a betétjükhöz.

Az új rendszer kialakítása azonban nem megy máról holnapra. Az Európai Bizottság javaslata is csak 2018-tól látta működőképesnek az új keretet, főleg azért, mert több év kell ahhoz, mire a bankok előzetes befizetéseiből létrejön egy szanálási alap. A földközi-tengeri miniállamnak azonban nem volt se ideje, se előre tartalékolt pénze, így ott jobb híján egy majdani rendszer prototípusára, egyfajta „vadszanálásra” kell hagyatkozni.

A szigetország bankrendszerének életképessé tétele ezért alighanem egy új rend főpróbája. Egy olyan modellé, amelynek végleges formája belátható időn belül a bankunió kell, hogy legyen, és azon belül is az egységes európai bankszanálási mechanizmus, amire, ha minden jól megy, már a nyáron javaslatot tehet az Európai Bizottság. Nem állnak távol a valóságtól azok a nyilatkozatok, melyek szerint, ha a bankunió már a helyén lenne, a ciprusi bankválság is egészen másképpen nézne ki.

Először is, az egységes – az Európai Központi Bank ernyője alá kerülő – felügyeleti mechanizmus vélhetően nem viselkedne olyan felelőtlenül, ahogy a ciprusi nemzeti bankfelügyelet, amely hosszú éveken át asszisztált a ciprusi bankbuborék kialakulásához, és aztán tétlenül nézte annak kipukkanását. Másodszor: a tőke-megfelelési követelmények közelmúltban történt jelentős szigorítása más, az európai bankszektorban korábban tetten érhető, rövid távú rizikóvállalásra ösztönző elemek megszüntetésével együtt tőkeerősebb és stabilabb hitelintézeteket kell hogy eredményezzen. És ha mindez egy szép nap egységes (nemzetek feletti) bankszanálási mechanizmussal is kiegészülne (a bankunió harmadik eleméről, az egységes betétbiztosítási rendszerről már nem is szólva), akkor megszűnne az az állapot, amelyet számos szakértő úgy jellemez, hogy „a bankok nemzetközi életet élnek, de nemzeti halált halnak”.

A ciprusi válság egyik fontos tanulsága, hogy fel kell gyorsítani a bankunió létrehozását. A józan ész és az erkölcs is azt diktálja, hogy ha az eurózóna bankjait egységes európai felügyelet alá helyezik, akkor e nemzetek feletti szint döntéseiből származó anyagi és egyéb következményeket ne kizárólag nemzeti szinten kelljen elszenvedni. Ezért a papíron már elfogadott és jövő tavasszal működésbe lépő egységes bankfelügyeleti mechanizmus nem maradhat sokáig egységes bankszanálási mechanizmus nélkül, különben elveszíti létjogosultságát.

Az ilyen mechanizmusnak elsősorban „pénzt és paripát” adni hivatott Németország és más északi országok számára azonban ez jelenleg nem tűnik prioritásnak, ami késlelteti a projekt kivitelezését. Én ennek két fő okát látom. A kézenfekvőbb a politikai naptár, jelesül a szeptemberben tartandó németországi parlamenti választás. Angela Merkel német kancellár nem akar magas labdát feladni politikai ellenfeleinek, ezért minden olyan döntést halogat, amely újabb anyagi hozzájárulást követelne a német adófizetőktől. Márpedig jószerivel egyetlen olyan eleme sincs a bankuniónak, amelyet ingyen meg lehetne úszni.

A másik ok az lehet, hogy a németek – egyébként érthetően – nem akarnak mások múltbeli bűneiért fizetni. A ciprusi adóparadicsom és a bankszektor túlméretezettsége a múlt terméke, amiért a német, a holland és a finn megközelítés szerint mindenekelőtt a ciprusiaknak kell felelősséget vállalniuk. Az nem járja, hogy úgy szabadulunk meg ezektől a problémáktól, hogy egyszerűen európai szintre toljuk fel őket. Ezért az egész válságkezelésben komoly dilemmát okoz az, hogy hol húzzák meg a határt. Honnan induljanak tiszta lappal? Berlin és mások azt preferálnák, ha az új, közös struktúrák csak a jövőben esetlegesen felbukkanó problémákat kezelnék, míg a déli periférián lévő eurózóna tagok – ugyancsak érthető okból – az örökölt, magukkal hozott terhektől is ennek a segítségével szabadulnának.

A ciprusi mentőakció láthatóan inkább az első megközelítést tükrözi, igaz, európai bankunió híján nem is nagyon volt más választás. Ciprusnak nem a bankunió hozza el a megoldást, a leendő bankuniónak viszont tanulságosak lehetnek a ciprusi tapasztalatok.