A szerző elemző

Az elmúlt egy hétben kis túlzással szinte minden napra jutott egy amerikai nagykövet, akit berendeltek valamelyik külügyminisztériumba. A sort a franciák kezdték, aztán jöttek a németek, most hétfőn pedig már a spanyolok is. Az NSA körüli, egyre dagadó lehallgatási botrány természetesen a csütörtök-pénteki EU-csúcsot is uralta, pedig éppenséggel enélkül is lett volna miről beszélgetni.

A vezető európai politikusok lehallgatási botránya éppen a csúcstalálkozó előtti napon érte el (eddigi) csúcspontját, miután kiborult a bili Angela Merkel német kancellár mobilja miatt. Francois Hollande már a hét elején túlesett a kötelező felháborodási körön a 70 millió lehallgatott francia telefonbeszélgetés miatt, de a német kormányfő éppen az EU-csúcs előestéjén jutott el erre a pontra.

Mint az az Edward Snowden által kiszivárogtatott anyagokból és egyéb forrásokból kiderült, az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség 2002-ben kapott megbízást az akkor még a kancellárjelöltségért küzdő Merkel megfigyelésére. A dokumentumokból előkerült Merkel egyik telefonjának a száma, amelyet főleg párttársak, bizalmasok és kormánytagok hívására használt, és amelyik nem volt biztosítva lehallgatás ellen. Ez utóbbit persze a baloldali német sajtó nem is mulasztotta el azonnal felhánytorgatni a kereszténydemokrata kancellárnak, ahogy azt sem, hogy kormánya korábban igyekezett bagatellizálni a Snowden által nyáron kipattintott amerikai megfigyelési botrány esetleges német vonatkozásait.

A történet mindenesetre nem szűkölködik a pikáns részletekben. A jelek szerint a megfigyelést nem máshonnan hajtották végre az amerikaiak, mint berlini nagykövetségük tetejéről. A „speciális gyűjtőszolgálat” (SCS) becenévre hallgató egység tagjai a diplomata-útlevelek védettségében ténykedtek (ténykednek), és működtetik „Einstein” fedőnevű speciális antennarendszerüket. És ez a módszer korántsem korlátozódik Németországra. Persze a speciális lehallgató egységek mindeddig gondosan ügyeltek arra, hogy berendezéseiket álcázzák, hiszen ahogyan egy titkos belső utasításuk fogalmaz, a ténykedés felfedése „súlyos károkat” okozhat a vendéglátó országhoz fűződő viszonyban. És valóban, ez most be is jött. Mostantól biztosan nehezebb lesz bármilyen objektumot észrevétlenül elhelyezni az amerikai követségek épületein, és valószínűleg még a galambriasztók kapcsán is beindul majd a spekulálás, hogy milyen újabb kémkedésre készülnek ott bent.

Ami a kapcsolatokban bekövetkező „súlyos károkat” illeti, az EU-csúcson viszonylag egyöntetű volt a felháborodás a német, a francia és a spanyol incidensek miatt. De azért annyira mégsem lehetett nagy az elköteleződés, és az Hollande, illetve Merkel által követelt titkosszolgálati viselkedési kódex ötlete sem aratott osztatlan sikert. Többekben felmerült a kérdés, hogy mi van akkor, ha az uniós tagállamok egymásról is kiderítenek valami hasonló csúnya dolgot.

Ráadásul David Cameron brit miniszterelnök sem mulasztott el arra emlékeztetni, hogy hány terrortámadást sikerült már elhárítani hasonló eszközök folyamatos használatával. Persze az ő részéről nem annyira meglepő ez a megértő hangnem, tekintettel arra, hogy a britek általában vastagon benne vannak az amerikai hírszerzési rendszerek működtetésében. Arról nem is beszélve, hogy a napokban csak úgy mellesleg kiderült a londoni kabinetről: „a brit gazdaság javára” történő adatgyűjtésre és lehallgatásra adott megbízást Olaszországban. Kissé kevéssé eufemisztikusan ezt gazdasági kémkedésnek szokták nevezni, amin az állami felhatalmazás sem sokat változtat. Cameronnak pedig mindezek ellenére is sikerült elérnie, hogy az EU adatvédelmi reformjával kapcsolatban a mostani csúcs sem hozott áttörést, és az érdemi döntések immár 2015-re halasztódnak.

Az amerikaiakon amúgy nem látszanak a túlzott megbánás jelei. Persze Obama és szóvivője az összes kötelező kört lefutotta, már ami a ködösítést illeti, de egyrészt azt a kijelentést azért elég nehéz egy pillanatig is komolyan venni, hogy Merkelt Obama tudta nélkül figyelte volna meg az önjáró és túlbuzgó szolgálat. Másrészt pedig a két politikus eddig sem volt túl jó viszonyban, főleg a Berlinnek címzett újabb és újabb amerikai gazdaságpolitikai leckék miatt. Berlin ugyanis a pénzügyi válság kirobbantójaként tekint az Egyesült Államokra, amely nemrég ráadásul kis híján újabb globális krachot okozott az államadósság növelése körüli huzavonával.

A gazdasági rivalizálás jelentősége egyébként motivációként is meghatározó lehet. Hiába a szoros katonai szövetség, Németországra – az EU meghatározó és meglehetősen válságálló államaként – egyre inkább riválisként tekint Washington. Arról nem is beszélve, hogy Berlin gyanúsan jó gazdasági kapcsolatait Kínával sem díjazzák túlságosan odaát. Vagyis éppenséggel lehet okot találni a megfigyelésre. Ráadásul a várható veszteség sem túl nagy. A transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény (Transatlantic Trade and Investment Partnership, TTIP) jegeléséről szóló európai fenyegetések nem hatják meg nagyon az Egyesült Államokat, mivel egyrészt inkább Ázsiára koncentrál e téren, másrészt pedig a TTIP valószínűleg amúgy is kudarcra van ítélve a kongresszus megosztottsága miatt.

Az egyik legfontosabb kérdést azonban nem Merkel, a német elhárítás vagy a Tanács, hanem Blake Hounshell, a Politico magazin szerkesztője tette fel a Twitteren: „Van az európai vezetőknek bármi olyan megbeszélnivalójuk, amit érdemes lehallgatni?” A jelek szerint egyelőre még úgy gondolják Washingtonban, hogy igen. Leszámítva a bizalomvesztésről szóló homlokráncoló nyilatkozatokat, meg azt, hogy az egész ügy ismét rávilágított Európa kiszolgáltatottságára, ezt a konklúziót akár még jó hírként is fel lehet fogni.