A szerző újságíró

A magyar miniszterelnök előbb a horvát televízióban, aztán az Európai Unió brüsszeli csúcstalálkozóján, majd pedig az Európai Parlamentben beszélt az integráció és Magyarország viszonyáról. A feltűnően kombattáns vélemény masszív euroszkeptikus kritikát tartalmaz. Középpontjában Magyarország szuverenitása áll, amelyet meg kell védeni az Európai Unióval szemben. Orbán szerint Magyarország – eltérően az EU számos tagállamától – sikeresen száll szembe a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság hatásaival, és éppen ezért a kormány nem kér az Európai Bizottság gazdasági ajánlásaiból.

Magyarország az euro-atlanti integrációhoz csatlakozva egy gazdasági-politikai-biztonsági szövetségnek vált a részévé, amely ugyan szuverén államok közössége, ám bizonyos területeken – ezek az EU-ban a közösségi politikák – feladja szuverenitása egy részét, és elfogadja, hogy az unió szintjén kompetensebb döntések születnek.

Ez az „elfogadás” nem csupán politikai ízlés alapján hozott döntés, szövevényes jogi rendszer alapozza meg – lényegében a közösségi joganyag, az acquis communautaire. Ez részben örökölt, részben már Magyarország is módosította, mégpedig a csatlakozási tárgyalásokon keresztül, hiszen a „kialkudott” országspecifikus feltételek bekerültek a joganyagba, továbbá tagságunk óta a mindenkori kormány is alakíthatja. Egyébként a szuverenitást számon kérő Orbán első kormányzása idején, 1998 és 2002 között állapodtak meg az EU-val folyó csatlakozási tárgyalásokon a jogfejezetek túlnyomó többségéről, amit nem túl elegáns dolog utóbb megkérdőjelezni. Márpedig ott dőlt el a szuverenitásunk korlátozásának feltételrendszere.

A szolidaritáson alapuló Európai Unióban tudomásul kell venni, hogy más az érdekérvényesítő képessége egy nagy, nettó befizető országnak, mint egy közepes, nettó kedvezményezettnek. De túlzás volna ezt az állapotot lefordítani arra, hogy az EU Magyarország szuverenitásának csonkítására gyúrna nap mint nap.

Persze Orbánt valójában az zavarja, hogy az európai intézményeknek – éppen az uniós jog alapján – befolyásuk lehet arra, ha Magyarországon csorbulnak az unió deklarált alapértékei, ha visszamenőleges hatályú törvényeket léptetnek életbe, ha sérül a bírói függetlenség, ha felmerül a választások tisztaságának megsértését lehetővé tevő szabályozás, ha egyoldalú médiatörvényt fogadnak el, ha korlátozzák az Alkotmánybíróságot. Vagyis, ha a fékek és ellensúlyok rendszerét a Nemzeti Együttműködés Rendszere váltja fel.

A kormányfő visszautasítja, hogy a „válságot sikertelenül kezelő” EU adjon gazdasági ajánlásokat a szerinte sikeres Magyarországnak, amely számos területen „jobban teljesít”, mint a tagállamok. Orbán a foglalkoztatás bővülésének tekinti a közmunkaprogramot, jóllehet az valójában nem teremt állásokat, inkább idézi az egykori rejtett, gyárkapun belüli, kozmetikázott munkanélküliséget, annak tetemes anyagi terhével. Nő a nyugdíj – állítja, miközben a nyugdíjasok terhei is növekednek, mert a másik „vívmányt”, az ágazati adókat a szolgáltatók áthárítják a fogyasztókra. És mindezek ára, hogy az államadósság az elmúlt három évben nem vagy alig csökkent, viszont semmivé olvadt a magánnyugdíjpénztárakból befolyt pénz.

Magyarország jobban teljesít? Az EU-transzferek nélkül alig lennének új közberuházások, és még a rendelkezésre álló fejlesztési alapok kihasználtsága is alacsony – kétes dicsőség, hogy a költségvetési hiány apasztásában szerepet játszik az is, hogy a büdzsének nem kell kigazdálkodnia a társfinanszírozás rá jutó részét…

Orbán a brüsszeli sajtótájékoztatóján (is) megüzente az Európai Bizottságnak, hogy a banki különadó nem átmeneti adó. „Újra és újra elmondjuk, csak valahogy nem jut el az ilyen ajánlásokat megfogalmazó körökhöz, hogy ezek a kirótt terhek nem átmenetiek, hanem a méltányos közteherviselés állandó elemei”. Hát lehet, hogy ezek a makacs brüsszeli körök hitelt adtak Orbán Viktor parlamentben elhangzott szavainak: „azt javasoljuk, hogy ezt három évre vezessük be a rendszerbe, és három év alatt vezessük ki abból”.

Orbán úgy látja, hogy a támadások ellenére ma már a tagállamok zöme is különadót vet ki a pénzintézetekre. Csakhogy, miközben máshol az adó mértéke nagyságrendekkel alacsonyabb, mint nálunk, addig külhonban a bankok megmentése nagyságrendekkel magasabb összegének a kompenzálását, továbbá esetleges jövőbeni mentésük tartalékolását szolgálja. Ugyanez vonatkozik a tranzakciós adóra: általában a pénzügyi és befektetési termékekre vetik ki, és nem az összes pénzforgalmi műveletre, mint Magyarországon, ahol a teljes lakosság fizeti meg.

A rezsicsökkentés közvetlenül valóban könnyít a háztartások terhein, ám ennek árát a nagyfogyasztókkal fizettetik meg, amelyek viszont ily módon megnövekedett termelési költségeiket előbb-utóbb áthárítják a kisfogyasztókra – jó, ha a mérleg nullszaldós.

Orbán szerint a makrogazdasági koordináció egyre mélyebbé és intenzívebbé válik az euróövezet országai körében, és ennek következtében markánsabb lesz a különbség a zónán kívüliek és belüliek között. A miniszterelnök azonban illúziót kerget, ha azt gondolja, hogy az euróövezet államai hagyják majd, hogy az ő finanszírozásukkal (a Kohéziós Alapon keresztül) Magyarország adó- és egyéb kedvezményekkel rontsa versenyképességüket. Vagyis a második sebességben lévő tagállamok se térhetnek ki az adó- és szociálpolitika konvergálása elől, még ha Orbán igyekszik is a közép-európai országokat érdekazonosságuk okán az euróövezettel szemben mozgósítani. Ám figyelmen kívül hagy két tényezőt. A térségben nincs olyan erős ellenérzés a közös valutával szemben, tehát a potenciális szövetségesek ingatag tábort alkothatnak, és különben is, ennek vezetéséért meg kellene küzdeni a „nagypályás” Lengyelországgal.

Tény, hogy megoszlanak a szakértői vélemények az euró magyarországi bevezetésének optimális időpontja kérdésében. Csakhogy a fiskális-monetáris eszköztár korlátozása miatti aggodalmak nem szolgálhatnak ürügyként ahhoz, hogy a politikai mozgástér szűkítése legyen a kívülmaradás oka.