A szerző a Political Capital Institute igazgatója, a Reflection Group (New Pact for Europe) tagja

Ha Magyarország és az Európai Unió konfliktusáról lehántjuk a rárakódott retorikai rétegeket, az adott polémián jelentőségében messze túlmutató dilemmához érkezünk. Nem csak az a kérdés ugyanis, hogy mi a helyes stratégia az EU részéről, amennyiben úgy érzi, egy tagállam szisztematikusan megsérti az unió alapértékeit. Ez egy általánosabb problémához vezet el: miként viszonyulnak az unió döntéshozói a „demokratikus deficitekhez”, jelentkezzenek azok tagállami vagy uniós szinten.

A tagállamok és az uniós intézmények konfliktusa kapcsán két általános, egymással összefüggő kérdés adódik: milyen politikai alapja van az EU-nak arra, hogy felülvizsgálja egy demokratikusan választott kormány döntéseit, és milyen eszközök a leginkább célravezetők ebben a folyamatban? Jelen esetben élünk azzal a leegyszerűsítéssel, hogy az európai intézményeket és szereplőket egységesen kezeljük. A kormány összeesküvés-elméleteinek egy része ugyanis önbeteljesítő jóslattá kezd válni: már egyre kevésbé titok, hogy Európában mind több olyan meghatározó politikai szereplő van, aki szeretné Orbán Viktort a kormányfői széken kívül látni.

Bár az első kérdésre evidensnek tűnik a válasz (a jellemző érv: Magyarország uniós csatlakozásakor lemondott szuverenitása egy részéről, ezért természetes, hogy el kell fogadnia az unió alapértékeit, s ha eltér azoktól, akkor pedig az ezért járó szankciókat), valójában nem ennyire egyszerű a helyzet. Ez ugyanis a gyakorlatban könnyen azt vonhatja maga után, hogy az uniónak tagállami szinten népszerű politikai erőkkel kell háborúskodnia. Ennek következtében az erős belpolitikai hátországgal rendelkező kormányok megerősödnek a konfliktusban, az EU népszerűsége zuhan, miközben az uniós szereplők nem tudják elérni eredeti céljaikat. A két eset – a 13 évvel ezelőtti Ausztriáé és a mai Magyarországé –, melyben látványos és tartós (nem egy ügyre fókuszáló) ellentét alakult ki egy tagállammal, egyértelműen ezt mutatta.

Az eddigi talán legkomolyabb feszültségre tagállam és az unió között 2000-ben, az első Schüssel-kormány megalakulását követően került sor. Miután az első helyezett szociáldemokraták és a velük korábban hosszú időn keresztül kisebb koalíciós partnerként együtt kormányzó Osztrák Néppárt (ÖVP) között több hónapos huzavona után megrekedtek a kormányalakítási tárgyalások, Schüssel végül koalícióra lépett a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadságpárttal (FPÖ). Az EU-14-ek, attól félve, hogy az osztrák példa precedenst teremthet, az EU intézményrendszerén kívüli, bilaterális szankciókat vezettek be Ausztriával szemben. Az eredmény: az osztrák kormány (amely ráadásul eközben vétóval fenyegetett a fontosabb uniós kérdésekben, és népszavazást is kilátásba helyezett a szankciókkal szemben) népszerűbb lett, az EU népszerűtlenebb. Az uniós állam- és kormányfők pedig, belátva az intézkedések megalapozatlanságát és hatástalanságát, fél év után felhagytak a büntetésekkel – anélkül, hogy eredeti céljuk (az FPÖ kerüljön ki a hatalomból) teljesült volna.

A magyar példát nem kell bemutatni, inkább a tanulságok érdekesek. Miután Ausztria kapcsán az unió csúnyán megégette magát, meghatározó szereplői nem szerettek volna kockázatos, az EU intézményes mechanizmusait megkerülő politikai kalandba fogni. Így inkább teljes jogi arzenáljukat (kötelezettségszegési eljárások) és politikai repertoárjukat (nyilvános kritikák, „kiszivárgott” kritikus Barroso-levelek, EP-vitanapok, Tavares-jelentés, illetve tagállami kezdeményezések) bevetették annak érdekében, hogy a magyarországi intézményrendszerben nagyfokú centralizációt hozó „közjogi reformot” egyes elemeiben megváltoztassák, a kormányzat közjogi önkényét mérsékeljék.

Részeredményeket a Bizottság fel tud mutatni: történtek kisebb módosítások a jegybanktörvényben, a médiaszabályozás terén, a bírósági szervezetrendszer átalakításában. Az államháztartási deficit kordában tartása iránt láthatóan elkötelezetté vált a kormány. Az építmény egésze azonban gyakorlatilag érintetlen maradt. A szimbolikus győzelmeket e konfliktusban rendszerint a kormány aratja: mind saját táborát, mind az euroszkeptikus véleményeket erősíti. A kétharmados fideszes többség összességében szinte akadálytalanul hajtja végre a rendszerszintű, és sok ponton nyíltan a saját hatalmi érdekeit kiszolgáló törekvéseit.

Az osztrák és a magyar példa egyértelműen rámutat egy közhely igazságára: az unió elsősorban a közösségen kívüli országokat illetően tud látványos sikereket felmutatni a demokratikus normák és az intézményrendszer fejlesztésében, a tagállamok esetében erre sokkal kevésbé képes.

Itt merül fel az alapvető demokratikus dilemma, amely a demokrácia eltérő meghatározásaiból fakad. Az Európai Unió szereplői – főként a Bizottság – a demokrácia absztraktabb, elvi, ha úgy tetszik, elitistább meghatározásából indulnak ki. Az alapszerződés második cikkelye egyértelműen fogalmaz: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” A Bizottság az alapszerződés őreként felléphet egyes tagállamokkal szemben, ha ezen értékek sérelmét tapasztalja, és az uniós kritikák többsége is (például a Tavares-jelentés) abból a helyzetfelismerésből indul ki, hogy a magyar kormány egyes intézkedései sértik ezen elveket. Ausztria korábbi és Magyarország jelenlegi kormánya viszont a demokrácia populista-minimalista értelmezéséből indul(t) ki, amely elsősorban a választásokon kifejeződő népakaratban definiálja a demokráciát. Ebben a megközelítésben amit a szuverén ország szabad választásokon megválasztott kormánya tesz, az per definitionem demokratikus, hiszen megvan hozzá a többség jóváhagyása.

A jól működő demokráciákban mindkét szempont érvényesül. Absztrakt jogelvek nélkül a demokrácia (főleg, ahol annak értékei a társadalomban még nem eresztettek gyökeret) nem életképes, és könnyedén önmaga ellen fordulhat. Ugyanakkor az absztrakt demokratikus elvekre való hivatkozás könnyedén kiüresedik, ha olyan intézményektől származik, amelyek demokratikus legitimitása a választók számára megkérdőjelezhető.

Brüsszeli körökben egyre általánosabbá válik az a vélemény, hogy az Európai Unió problémáit a polgárok bevonásával nem lehet megoldani. Előbb az uniós intézményrendszer reformját kell végrehajtani, s ennek az EU teljesítményében mérhető sikere győzi majd meg az állampolgárokat is a változások helyességéről. Ez ugyanakkor elvileg is megkérdőjelezhető, veszélyes út, hiszen az a politikai rendszer, amely saját állampolgárait nem képes meggyőzni döntései helyességéről, nem működhet tartósan hatékonyan.

Ahhoz, hogy a közösség túljusson jelenlegi dilemmáin, saját értékeit határozottabban védő, politikusabb Európai Unióra van szükség, amely erős vezetőkön keresztül nyíltan képviseli az integráció ideológiáját.

Erre már csak azért is szükség volna, mert amennyiben Orbán Viktor politikája sikeresnek bizonyul (ezt 2014-ben tudjuk meg), az uniós pénzből folytatott szabadságharc példája könnyen ragályossá válhat az újonnan csatlakozó államok körében. Ha pedig az EU nem képes saját, polgárai véleményében megmutatkozó demokratikus deficitjét csökkenteni, akkor nem lesz esélye arra, hogy fellépjen a tagállamaiban jelentkező anomáliákkal szemben.

A Political Capital a Friedrich Ebert Stiftung támogatásával háromrészes tanulmánysorozatot készített az Európai Unió intézményes és politikai válságának különböző aspektusairól. A poszt részben e tanulmányok alapján készült.