A szerző közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem docense

December 17-én megalakult az új német kormány. Ezt a fejleményt nyilvánvalóan meg kellett várni ahhoz, hogy bármit megtudjunk az új (harmadik) Merkel-kormány európai integrációt illető terveiről. Erre a kancellár beiktatása után hamar sor is került.

Angela Merkel első hivatalos útja már másnap Párizsba vezetett, hogy François Hollande francia elnökkel egyeztessen a december 19-én kezdődött brüsszeli csúcs előtt. Közös sajtótájékoztatójukon elmondta: meg kell előzni egy újabb válság bekövetkezését, valamint mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy Európa ellenállóbbá váljon. Ugyanezen a napon a Bundestagban is ismertette Németország álláspontját, amelyet az uniós csúcson képviselt. Eszerint az EU-ban az ajánlások eddigi gyakorlata helyett kötelező erejű szerződésekbe kell foglalni a szerkezeti reformok vállalását. A német álláspont szerint csak a számon kérhető szerződések erősíthetik meg az EU válság által kikezdett hitelességét. Az időpontot illetően Merkel a csúcson végül kompromisszumot kötött, a végleges koncepció kidolgozását októberre, a jövő tavaszi európai parlamenti választások utáni időszakra halasztották.

Jelenleg milyen, Németországot érintő ajánlások vannak érvényben? A sorrendben negyedik európai szemeszter kezdő lépéseként a Bizottság 2013. november 13-án tette közzé a 2014-re vonatkozó éves növekedési jelentést. Ebben – a 2010-ben kezdődött Európa 2020 stratégiával összhangban – a Bizottság továbbra is a növekedésbarát fiskális konszolidációt és a versenyképességet szorgalmazza. Az európai szemeszter 2011-es elindítása óta az európai gazdasági kormányzás komplett módszertana évről évre fejlődik. E folyamat nagy felismerése volt, hogy az 1999-ben hatályba lépett stabilitási és növekedési egyezmény értelmében figyelt költségvetési hiányon és bruttó államadósságon kívül még számos tényező meghatározza egy ország gazdaságának egyensúlyát – vagy épp egyensúlytalanságát. A korábbi gyakorlatot így fel is váltotta a „makrogazdasági egyensúlytalansági eljárás”, amely immáron több tényezőt követ nyomon, és a korábbinál kifinomultabb mechanizmusokat működtet. A Bizottság által folyamatosan monitorozott indikátorokat a makrogazdasági egyensúlytalansági eredménytáblán lehet követni, amely rendkívül szemléletes, transzparens táblázatos formában online elérhető.

Ebből a táblázatból is kiolvasható, de más forrásokból is egyértelműen kiderül, hogy Németország is „egyensúlytalanságokkal” küzd, csak más jellegűekkel, mint az EU, és azon belül is az euróövezet perifériájának országai. Míg utóbbiak külkereskedelmi hiánnyal és magas adósságszintekkel terheltek, addig Németországban a külkereskedelmi többlet 2007 óta minden évben meghaladja az eljárás által szabott 6 százalékos határt.

Tényleg probléma ez, ami megoldódik, ha a Németország elkezd többet importálni a periféria országaiból? Egyesek szerint nem, mivel az igazán tetemes külkereskedelmi hiányok nem elsősorban az eurózóna perifériáján, hanem az angolszász világban (az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és a Brit Nemzetközösség országaiban) mutatkoznak. Ezen országok a globális külkereskedelmi hiány mintegy 60 százalékáért felelnek.

A Bizottságot azonban ez az érvelés nem hatja meg: az éves növekedési jelentés kapcsán határoztak arról, hogy Németország és Luxemburg esetében további elemzéseket készít a külkereskedelmi többlet okainak feltárására. A november 13-án publikált jelentés szerint a külkereskedelmi hiányok és többletek önmagukban természetesnek tekinthetők. A gondok akkor kezdődnek, amikor a többlet nem megfelelő várakozásokból, rosszul árazott kockázatokból, piactorzulásokból, inadekvát politikai beavatkozásokból vagy a pénzügyi felügyelet gyengeségéből fakad. A piactorzulás tartós külkereskedelmi egyensúlytalanságot eredményez, ami az erőforrások tartósan rossz allokációját vonja maga után, jóléti veszteségeket okozva ezzel a többletet generáló országban (és eladósodást a hiányt termelő országban). Az adekvát politika tehát ilyen helyzetben a szufficites országban a belső kereslet növekedése előtti akadályok elhárítása, nem pedig az export visszafogása (ami főleg Németország esetében az egész EU-ra negatív hatással lenne a beszállítói hálózatokon keresztül).

A helyzetet persze rendkívül árnyaltan kell megközelíteni, mivel ha Németország engedné a 2000-es években végig alacsonyan tartott egységnyi bérköltség emelkedését, azzal ugyan növelné a belső elkölthető jövedelmet, de egy ilyen változás a versenyképességre első közelítésben negatívan hatna.

Vajon Németország az új kormányzat álláspontja értelmében kötelező erejűnek fogja mindazt tekinteni, amit a részletes elemzések alapján a Bizottság előír a számára? Olli Rehn augusztusban Alpbachban rámutatott: Németország (és Franciaország) szerepe olyan nagy, hogy az EU sikere gyakorlatilag rajtuk múlik. Ám a Bizottság hiába figyelmeztette Németországot évek óta, hogy növelje belső fogyasztását és ezáltal csökkentse külkereskedelmi többletét, az ajánlások kikényszerítésére nem voltak eszközei. Talán majd jövőre.