A szerző a BruxInfo főszerkesztője, a Figyelő brüsszeli tudósítója

José Manuel Barroso kevés megnyilvánulásának volt olyan élénk visszhangja Magyarországon, mint az unió helyzetéről múlt héten az Európai Parlamentben mondott beszédének. A politikusnak arra a mondatára sokan felkapták a fejüket, amelyben „nemzetállamok föderációjaként” határozta meg azt a célt, amerre az EU-nak a következő években irányt kellene vennie. Mielőtt azonban bárki is frászt kapna Barroso jövőképétől, nem árt néhány dolgot tisztázni.

Először is, semmi új nincs benne, hiszen az Európai Unió alapítói már több mint ötven évvel ezelőtt a föderációt jelölték meg az uniós integráció általuk kívánt végállomásaként. Másodszor: a Bizottság elnöke nem a máról, de nem is a holnapról beszél. Az általa felvázolt modell egy szerves fejlődés eredménye lenne, a legjobb esetben is csak egy-két évtized múlva. Ha valaki egy magas lépcsősor tetején áll, és onnan kell leugornia, akkor az természetesen ijesztően hat. De ha a lépcsőfokokat egyesével veszi, akkor már nem lesz olyan nagy kunszt az utolsó grádicsról leugrani. Valahol a Bizottság elnökének víziójára is érvényes ez a megfigyelés. Harmadszor pedig, ami talán még az előző kettőnél is fontosabb, Barroso, aki egyébként sohasem volt meggyőződéses föderalista, most sem európai szuperállamról, más néven egy Európai Egyesült Államokról szónokolt, hanem „csupán” a nemzetállamok szövetségéről. 

Ez azért jóval kevesebb a teljes egységesülésnél, hiszen a nemzetállamok hosszú távú  fennmaradásával számol. Vélhetően éppen azért, mert Barroso is tisztában van azzal, hogy a válság sújtotta Európa közvéleménye manapság mennyire befelé fordul és számos országban nemzeti gyökereiben keresi a fogódzkodót a globalizálódó, egyre kiismerhetetlenebb külvilággal szemben. Ennélfogva a Bizottság elnökének szóhasználata éppen azon félelmek eloszlatására irányult, melyek szerint az Európai Uniónak a gazdasági és pénzügyi válság miatt várhatóan felgyorsuló integrációja teljesen feloldja majd a nemzeti kereteket, a magyar idővel megszűnik magyarnak, a cseh pedig csehnek lenni.

Erről nincs szó, Európa sokszínűsége kulturális, nyelvi és számos más értelemben olyan érték, amely a jövőben is megmarad majd erősségének. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, Barroso jogi értelemben nem is föderációról, hanem konföderációról beszél, hiszen a nemzetállamok (nemzetközi jogi szubjektumok) hosszú távú fennmaradásával számol, amelyek szuverenitásuk egyre nagyobb részét a közösségi szintre ruházzák át. Ennél többet ő sem mondhatott, mert ebben a pillanatban még ő sem tudja, hogy pontosan mit foglal magában ez a koncepció.

Azt viszont sejthetjük, hogy Európa a következő években újra nagy építési területté alakul át. A legutóbbi integrációs előremenekülés, az egységes valuta bevezetése (és a történelmi bővítés) után a közösségi módszer egy évtizedre háttérbe szorult, és a „kormányközi modell” vette át a marsallbotot. Az egész EU eddigi vívmányait megkérdőjelező válság hatására azonban az inga most újra kileng a másik irányba. Európát tovább kell építeni, mert a status quo tarthatatlan, a visszafordulás pedig felelőtlenség lenne, ezért nem reális opció.

A következő években alighanem visszakanyarodunk az alkotmányozás logikájához, ami a múlt évtized közepén olyan látványosan csődöt mondott, alapvetően nem is a tartalmával, hanem a szimbolikával kapcsolatos félelmek miatt. Mára azonban gyökeresen változott a helyzet.

Az uniós integráció évtizedeken át azon a hallgatólagos megegyezésen alapult, hogy a végleges céljáról nem beszélünk, abban ugyanis nincs egyetértés közöttünk. Ennek az időszaknak vége. Az euró sorsát a kezükben tartó befektetők tudni akarják, hogy mibe fektetik a pénzüket, vagyis az EU-nak meg kell tudni mondania, hogy mi a végleges irány. Ez az új helyzet azonban rengeteg kérdést vet fel, amelyek többségére ma még nincs válasz. Mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy a jövőbeni „föderáció” súlypontja a valutaövezet lesz, fennáll a veszélye annak, hogy az EU darabokra hullik. Annak, hogy választóvonalak alakulnak ki az eurózóna, illetve azon tagállamok között, amelyek nem tudnak, vagy nem akarnak a többiekkel tartani. Az utóbbi kategóriába tartozhat Nagy-Britannia és a jelenlegi kormányával Csehország is. Bár a mostani magyar kormányt ösztönei láthatóan a második tábor felé vinnék, az esze azonban aligha.

A fő dilemma, hogy miközben Magyarországnak a következő néhány évben a gazdasági felzárkózás miatt nem lenne feltétlen érdeke az euró gyors bevezetése – és tegyük hozzá, ennek feltételeit nem is lenne képes teljesíteni –, addig lehet, hogy el kell szenvednie a valutaövezeten belül érlelődő változások számára hátrányos következményeit. Az „új rend” lakmusztesztje lesz az egységes bankfelügyeleti mechanizmus létrehozásának módja, ami az érintett országok aggodalmai szerint a Bizottság által javasolt formájában, konkrét biztosítékok nélkül hátrányosan érintheti majd a bankrendszerüket.

Az Európai Unióra váró talán legnagyobb kihívás a következő hónapokban és években az lesz, hogy miként biztosítsa az integráció továbbvitelével a saját fennmaradását, közben elkerülve azt, hogy az EU és egyik legnagyobb vívmánya, a belső piac jelenlegi formájában megszűnjön létezni. Ahogy ilyenkor mondani szokás, fel van adva a lecke.