A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

„Úgy fáraszt ez a téma” – reagál egy lendülettel egy helyi újságíró ismerősöm az uniós csatlakozás horvátországi fogadtatását firtató kérdésemre, majd közvetíti a lakossági panaszokat, miszerint a csatlakozási ünnepségek miatt le vannak zárva a zágrábi utcák, pedig az uniós csatlakozás valójában csak a politikusokat érdekli. Vajon tényleg csak a szkeptikus vállvonogatás jellemzi a horvátok hozzáállását az EU-csatlakozáshoz? Vagy ha kitörő örömet nem is éreznek, legalább bölcs belátással fogadják az eseményt és következményeit?

Ha Európa mai geopolitikai folyamatait nézzük, Horvátországnak magától értetődően az Európai Unió tagjának kell lennie. Sőt, helyzetéből és fejlettségéből adódóan talán már rég – egyes mostani tagországokhoz képest is korábban – uniós tagállammá kellett volna válnia. Mégse történt így: a jugoszláv háborús múlt, a vérrel kivívott szabadság dicső és sötét epizódjai, valamint a belső, nemritkán félhomályos viszonyokhoz való ragaszkodás miatt sem Horvátország, sem egyes kritikusabb uniós tagállamok nem siettették különösebben az integrációt. Az unió bővítése amúgy is lelassult, és a mostani horvát csatlakozás után valószínűleg hosszú évekig nem lesz komolyabb előrelépés ezen a téren.

Az EU-taggá válás ettől függetlenül nem váltott ki hatalmas érzelmeket a horvátokból. Régóta biztosra vehető volt, hogy előbb-utóbb belépnek az unióba, és mivel a felkészülési és tárgyalási folyamatok rétestésztaként nyúltak el az időben, bel- és külföldön mindenkinek volt ideje hozzászokni a csatlakozás gondolatához. A csatlakozási kérelmet 2003-ban adták be, 2011 nyarán, a magyar uniós elnökség utolsó napján zárták le a fejezetek tárgyalásait, 2011 decemberében aláírták a csatlakozási szerződést, s végül most, 2013. július elsején Horvátország az EU tagja lett.

A Szlovéniával (és Magyarországon kívül minden más szomszéddal) folytatott, csekély földterületekről szóló végtelen határviták, az Olaszországgal megharcolt külföldi földtulajdon-szerzési konfliktusok, és persze a legtöbb horvátot érzékenyen érintő, háborús bűnökkel kapcsolatos nemzetközi vizsgálatok is nehezítették Horvátország integrációs folyamatát. A nemzeti hősként tisztelt Gotovina tábornokot (köztéri arcképeivel szerte az országban találkozhatunk) végül 2012 őszén mentették fel a vádak alól, amit spontán népünnepélyekkel nyugtáztak honfitársai. Lassú és türelmes lépésekkel végül Zágrábban és Brüsszelben is fel tudták számolni az uniós csatlakozást hátráltató tényezőket.

A 2012. évi horvátországi népszavazás jól tükrözi a közhangulatot: a választóknak csupán 43,5 százaléka ment el voksolni, és a leadott szavazatok 66 százaléka szólt a belépés mellett, míg 33 százalék ellene szavazott. A magyar és szlovén (vagyis uniós) határok közötti Varasd vidékén volt a legmagasabb az igenek aránya, míg Dalmácia déli részein csekély volt az igenlő válaszok többsége.

Ivo Josipović, Horvátország szociáldemokrata kötődésű államfője, Zoran Milanović szocdem miniszterelnök és Jadranka Kosor volt miniszterelnök, jobboldali-konzervatív ellenzéki vezető egyaránt támogatták Horvátország belépését az EU-ba. A népszavazást megelőző parlamenti szavazáson is elsöprő népfrontos többség sorakozott fel a csatlakozás mellett. Persze a bal- és a jobbszélen voltak kritikus, szkeptikus és ellenző hangok is.

Az aktív választók jelentős többsége és a politikusi elit egésze tehát felsorakozott az uniós csatlakozás mellett. Ettől függetlenül a horvátok jellemzően tisztában vannak azzal, hogy az EU-tagsággal nem jön el a Kánaán, sőt az unió jelenleg válságos időszakát éli. A közhangulat egyik jó közvetítője Hrvoje Jurić, a zágrábi egyetem filozófiaprofesszora, aki egyfajta baloldali szkeptikussággal elemzi a történteket egy zágrábi lapnak. Elismeri, hogy Horvátország jövője Európában van, de a horvát uniós csatlakozást „megrendezett házasságnak” tekinti, mivel szerinte az EU jelenleg nem kulturális közösség, hanem egy gazdaságra koncentráló, „bürokratikus Moloch”. A Večernji list napilap tematikus zágrábi konferenciáján Niall Ferguson, a Harvard nemzetközi hírű történészprofesszora úgy fogalmazott: „Horvátország uniós csatlakozása olyan, mint hajnali háromkor érkezni egy buliba, ahol a vendégek már elindultak haza, az ital pedig elfogyott”. Martina Dalić volt horvát pénzügyminiszter és uniós csatlakozási főtárgyaló szerint viszont az Európai Unió intézményi stabilitást és a jog uralmát biztosíthatja hazája számára.

Hiszen hiába a Monarchia hagyományain alapuló, közép-európaias összkép a felszínen: a mélyben ez – több más közeli országhoz hasonlóan – fél-balkáni, homályos, bizáncias viszonyokkal ütközik, és sokszor ez utóbbiak kerekednek felül. Elég csak a nagy hatalmú Ivo Pukanić laptulajdonos-újságíró néhány évvel ezelőtti meggyilkolására, vagy Ivo Sanader volt jobbközép miniszterelnök korrupciós botrányára utalni. Igaz, az újságíró gyilkosait elfogták és elítélték, ahogy az Ausztriába menekült Sanader is első fokon tíz év börtönbüntetést kapott 2012 novemberében. A Transparency International 2012-es korrupció-percepciós világranglistáján a 62. helyet foglalja el Horvátország, Szlovákia társaságában, Magyarországnál valamivel rosszabb eredménnyel. Ez visszalépés a tíz évvel ezelőtti 51. helyhez képest.

A horvát gazdaság nagyjából a környező térség országaiéhoz hasonló állapotban van. Az IMF számításai szerint az egy főre jutó GDP Horvátországban 12 962 dollárt tett ki, amivel éppen megelőzi az EU-tag Magyarországot és Lengyelországot, nem beszélve a lemaradt Romániáról és Bulgáriáról. A 4,4 milliós ország gazdasága recesszióban van, a munkanélküliség 19,6 százalékon áll. A költségvetés 2012-ben 4,6 százalékos hiánnyal zárt, míg az államadósság tavaly a GDP 53 százalékát tette ki, és tovább növekszik. A közepes eredményeket tükröző mutatók jövőbeli alakulását még borúsabbnak láthatjuk, ha számba vesszük, hogy Horvátország – az északi szomszéd Szlovéniához hasonlóan – az elmúlt húsz évben az állami tulajdonon, erős állami aktivitáson és protekcionizmuson alapuló, kevésbé versenyképes gazdasági rendszert tartott fenn. Ez a modell ugyan ma újra erősödik itt-ott Európában, viszont ahogy Szlovéniának, úgy Horvátországnak is két évtized elmaradt leckéinek bepótlásával kell a közeljövőben megbirkóznia. A nyugati, főleg osztrák és német cégek ugrásra készen várnak, hogy betörhessenek a piacra, miközben a magas munkanélküliséggel sújtott horvát fiatalság egy része is elindulhat Nyugat felé.

A nemzeti büszkeség és összetartás erejét azonban nem szabad lebecsülni, különösen Horvátország esetében. E sokat látott, sokat tapasztalt nép, ha nem is örömmámorban, de felemelt fejjel lép be az európai közösségbe – s ezzel érdemes Brüsszelben is tisztában lenni. Ivan Gundulić, a horvát kultúra kora újkori menedékeként szolgáló Raguzai Köztársaság (a mai Dubrovnik) barokk kori költője írta Dubrovka című versében: „O liepa, o draga, o slatka slobodo... sva srebra, sva zlata, svi ljucki životine mogu bit plata tvoj čistoj lipoti”. „Ó jó, ó drága, ó tisztelt szabadság... se ezüst, se arany, se az élet maga nem tudja helyettesíteni a te tiszta és fenséges dicsőségedet.” Az Osman című hőskölteményében a Kelet és Nyugat szembenállását ábrázoló, a Nyugat mellett elkötelezett Gundulić mai örököseivel együtt reménykedjünk: az Európai Unió a szabadság kiteljesedését hozza majd Horvátország számára.