A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

Van-e alkalmasabb miniszterelnök-jelölt Mario Montinál? Van-e természetesebb annál, mint széles látókörű, hozzáértő, általánosan elismert közgazdászra – egy professzorra – bízni a gazdaság irányítását? Mario Monti, a milánói elit magánegyetem, a Bocconi rektora, volt kétszeres európai biztos, s az éppen leköszönt szakértői kormány miniszterelnökének alkalmassága távolról nézve szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Személyét körüllengi a tudás és a megbízhatóság tekintélye, fölénye és karizmája. S mindezeken túl az önzetlenségé is, hiszen a választási önálló lista létrehozásával és választási fellépésével örökre lemondott a Napolitano-elnök bejelentett visszavonulása után mindenki által neki szánt államelnöki posztról. 

Montinak fontos szerepe volt az olasz politikában. Micsoda megnyugvást jelentett színre lépése 2011 novemberében, Berlusconi sok éven át tartó méltatlan bohóckodásai és botrányai, az európai politikában elszenvedett térvesztése és az olasz gazdaság kockázatainak szélsőséges kiéleződése után! Olaszország és az európai partnerek is fellélegeztek. Az utóbbi években már-már legfőbb politikai bizalmi indexszé is kikiáltott csődkockázati mutató (CDS-felár) – végső soron a pénzpiaci bizalom mutatója – a szakértői kormány egyéves működése alatt 587 bázispontról 288-ra javult. A változás persze az általános európai folyamatoknak köszönhető elsősorban. De abban, hogy az eurócsőd veszélye elhárult, nem kis szerepe volt Montinak.

Megjelenése, és Mario Draghival, az Európai Központi Bank ugyancsak olasz elnökével meglévő igen szívélyes munkakapcsolata mindenképpen erősítette az EU legfőbb döntéshozó szervének, az államfők és/vagy miniszterelnökök Európai Tanácsának szakmai kompetenciáját és egységét. Mindeközben elsősorban Monti volt az – a francia elnökkel és a spanyol miniszterelnökkel összefogva –, aki professzori státusára és tekintélyére alapozva egy idő után jelentős ellensúlyt tudott teremteni Angela Merkel egyoldalúan egyensúly- és megszorításpárti vonalával szemben. Monti személyes hatása érezhető az EU-ban az elmúlt egy évben lezajlott fontos reformokban (az európai válságkezelő rendszer létrehozásában vagy a bankunió előkészítésében), és mindennek nyomán Olaszország megtépázott nemzetközi tekintélye is helyreállt.

Mindenki irigyelhetné tehát Montit az olaszoktól. Miért van mégis, hogy a február végi választásokra az előrejelzések viszonylag szerény, sőt, egyre romló esélyt jósolnak neki? Az olaszok talán az egyéves kormányzás alatt hozott megszorító intézkedéseket, a munkaerőpiac és a szolgáltatások piacának liberalizálása felé tett lépéseket, vagy az ingatlanokra kivetett adót vetik a pártok fölött álló szakértői kormány vezetőjének a szemére? Tény, hogy az érintettek ezeket az intézkedéseket soha nem szerették. A kormány főként a németek által megkövetelt szigor olaszországi képviselőjeként jelent meg a szemükben. Mégis, általánosan elismerik, hogy Monti valószínűleg a szakadék széléről rántotta vissza az országot. Azt is tudják, hogy az intézkedéseket a szakértői kormányt támogató pártok, a Silvio Berlusconi-vezette Szabadság Népe és a Pier Luigi Bersani főtitkár irányítása alatt álló balközép Demokrata Párt is rendre megszavazták. Mindez a helyzet által megkövetelt, többé-kevésbé szükséges rossznak tűnt, és Monti személyes népszerűsége alig szenvedte meg a tüntetéseket és a vitákat.

A szakértő kormányzás rendkívüli állapot, mert a demokratikus verseny, a pártharcok – tulajdonképpen a politika – időleges felfüggesztését jelenti. Különleges helyzet (a kormányzati többség megszűnése) áthidalására, vagy egy közös erőfeszítéseket követelő feladat (egy kiéleződő költségvetési válság) megoldására szolgál. 2011 novemberében, Berlusconi lemondása idején mindkét feltétel fennállt. Monti kormánya áthidalt és megoldott egy helyzetet, amelyben a pártok egy pillanatra csődöt mondtak. A nagy kérdés ezek után az, hogy a szakértő kormányzással megszerzett bizalmi tőke mennyit ér akkor, amikor a demokrácia normális működése újra helyreáll. A professzori státus, a szakértelem, a nemzetközi elismertség és a nyilvánvaló személyes tisztesség közvetlenül átváltható-e politikai tőkére, vagyis szavazatokra? Egyelőre úgy tűnik, hogy a dolog nem egyszerű, s a tanulságok valószínűleg túlmutatnak Olaszország határain.

Mario Monti szakértői kormánya – mint minden hasonló kormány – antipolitika volt. Kegyelmi állapotban működhetett, amikor a végrehajtó hatalom rövid időre fölülemelkedhetett a pártok vitáin: kívül helyezhette magát a parlamenti demokrácia politikai hétköznapjain. Ez viszonylagos szabadságot és hatékonyságot hozott. Bátrabban lehetett megpróbálkozni a kényelmetlen, de szükséges intézkedésekkel, lerövidülhetett a törvény- és döntéshozás ideje, s ha nem is volt „kétharmada” Montinak, de a kormányok szempontjából mindig zavaró parlament valamelyest háttérbe szorult. A különleges állapot azonban a lemondással véget ért.

A választási kampány kezdetével helyreálltak a megszokott demokratikus folyamatok. Ebben a helyzetben talán meglepő észrevenni, hogy a választási versenybe beszálló Monti továbbra is jórészt az antipolitika érvrendszerére hivatkozik. Változatlanul a politikába kívülről és a szakértelem jogán és okán belépő professzorként nyilatkozik. Nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem arra, hogy személyét és egész múltját leválassza a karrierpolitikusokéról és az egész politikai vándorcirkuszról. Éppen ezekkel szemben fogalmazza meg önmagát. Maga köré gyűjtött támogatói is jórészt professzorok, közösségi felelősségtudatukról ismert nagyiparosok.

Egész magatartása és stílusa azt sugallja, hogy a közös ügyek irányítását a tudás és a szakértelem letéteményeseire, az anyagilag független – tehát a pitiáner személyes érdekek és korrumpálhatóság felett álló – „természetes arisztokráciára” kell bízni. Ezzel Monti akaratlanul is közel kerül populista ellenfeleihez, amilyen a jobboldali Silvio Berlusconi vagy Beppe Grillo, a bázisdemokrata programmal fellépő komikus, akik szintén a demokratikus kiválasztási és döntéshozatali folyamat kritikáját fogalmazzák meg. Berlusconi alkotmányozó többséget, vagyis teljes cselekvési szabadságot kér a választóktól (Olaszországban elég az abszolút többség is), hogy az alkotmány alkalmas átírásával és a parlamenti huzavonák de facto kiiktatásával – saját szavait idézve – „kormányozhatóvá tegye” az országot. Grillo pedig a politikai osztály teljes leváltását és az utcai, önszervező politizálást hirdeti.

Az antipolitika azonban a személyiségen alapuló politizálás: a sodró hatású szónokra és a bűvös erejű színészre épít. A Professzor itt határozott hátrányban van a Lovaggal (Berlusconi) és a Komikussal (Grillo) szemben. (Különösen, hogy a politikai aritmetika kényszerei miatt kénytelen volt az évtizedek óta ismert – és az unalomig megismert – centrista Pier Ferdinando Casinival és Gianfranco Finivel szövetséget kötni.) A személyiség ilyen előtérbe kerülése nem kedvez Montinak. Ma már látszik, hogy azok voksolnak rá, akiknek a „természetes arisztokrácia” vonzó, és szívesen bíznák dolgaikat jó házból való vállalkozókra vagy higgadtnak és pártatlannak tűnő értelmiségiekre.

Monti esélyeit tovább csökkenti, hogy a személyében megjelenített szakértelem és értelmiség mindmáig adós a jelenlegi gazdasági válságból kivezető, hatékony receptek megfogalmazásával. Az EU vezető intézményeiben eltérő elképzelések ütköznek egymással, a pillanat kényszerei szerint változó hangsúlyokkal, a tanácstalanságot tükrözve. Egy éve Mario Monti a költségvetési egyensúly helyreállításának feladatával került kormányra, és látott neki a szükséges megszorításoknak, vetett ki újabb és újabb adókat, szigorította a nyugdíj feltételeit, vett el a munkavállalóktól évtizedek óta megszokott privilégiumokat. Akkor a szigor volt az EU fájdalmasnak, de nyerőnek tekintett gondolata. Ma Monti adócsökkentéseket és élénkítő intézkedéseket ígér. Ez összhangban van az időközben megváltozott uralkodó tudással, az egyoldalú megszorítások szociális tarthatatlanságának és gazdasági értelmetlenségének felismerésével. A politikai ellenfelek következetlenséggel vádolják a hirtelen hangsúlyokat váltó Montit. Ő a korábbi sikerek és eredmények nyomán megvalósítható lazításokról beszél. A tömegek pedig valószínűleg azt gondolják, hogy a „professzorok” nemcsak beképzeltek, de nem is sokkal okosabbnak másoknál.

A február végi olasz választások fő küzdelme a berlusconiánus jobboldal, a bázisdemokrata ideológiával fellépő Cinque Stelle (Grillo) és a Monti centrista listájától a Demokrata Párton át egészen a baloldalig terjedő pártok között zajlik. Más szempontból nézve azonban a liberális képviseleti demokrácia támogatói és az antipolitika követői csapnak össze egymással. Az elsőt – az intézményi korlátok és a hatalommegosztás tiszteletét – főként a Demokrata Párt képviseli. Az utóbbi képviselői a már emlegetett Berlusconi és Grillo. Hol áll ebben a harcban Monti? Bersani, a demokraták főtitkára is ezt kérdezte: „Mondd meg végre, kivel tartasz!”