A szerző publicista, a brüsszeli Magyar Intézet volt igazgatója

„Súlyos áldozatokat kérek az olaszoktól. Kell, hogy lássák ezek konkrét értelmét. Ellenkező esetben tiltakozni kezdenek Európa ellen, az Európai Központi Bankot és Németországot is beleértve, amelyikben már most is az EU hajthatatlanságának megtestesítőjét látják” – mondta Mario Monti január közepén, az Angela Merkellel közösen megtartott sajtókonferencián. Szavainak különös súlyt adott a stílus, az egyéniség, a szakma: a tudásáért tisztelt közgazdász professzor nyugalma, hitele és karizmája.

A Monti-vezette szakértő kormány 2012 telén kezdett bele programja végrehajtásának második szakaszába. Az elsőnek, a tűzoltó programnak (Salva Italia) a célja a fenyegető pénzügyi válság megelőzése, a pénzpiacok bizalmának visszafordítása és az állandó fenyegetettség felszámolása volt. Szigorítás szigorítást követett: a nyugdíjak indexálása helyett valamennyi kategória részére bevezették a hozzájáruláson alapuló rendszert; az ingatlanadót az első házra és lakásra is kiterjesztették; növelték bizonyos luxusjavak, mint a nagy autók, a hajók és a repülők adóját; egy ponttal megemelték a 21 és 10 százalékos áfát; csökkentették az államháztartás költségeit; s szigorú intézkedéseket hirdettek az adócsalás és az adókerülés ellen. Már ebben a csomagban is helyet kaptak azonban bizonyos foglalkoztatást és növekedést célzó könnyítések, mint a fiatalok és a nők felvételét ösztönző kedvezmény, a kis- és közepes vállalkozások hitelgaranciáját biztosító alap bővítése, vagy a zöld gazdaságot előmozdító beruházások adókedvezményei. Az akcióterv második szakasza (Cresci Italia) a növekedés segítését célozta a munkaerőpiac és a gazdasági tevékenységek liberalizálásával, a szabad áramlást, belépést akadályozó szerzett jogok lebontásával, a bürokrácia csökkentésével, a vállalatalapítás egyszerűsítésével, a gazdasági jogi viták elintézésének felgyorsításával.

Mario Monti ambíciói és a kormánnyal szembeni elvárások kezdettől fogva messze túlmentek azon, ami a válságáthidaló, ideiglenes szakértői kormányok esetében várható. A kormány népszerűsége és szokatlan mozgásszabadsága jórészt a miniszterelnök személyes tekintélyéből adódik. A milánói Bocconi Egyetem közgazdász professzorának, s 1995-től 2004-ig az EU nagy tekintélyű olasz biztosának neve újra és újra felmerült, valahányszor komoly bajok vagy kormányválságok fenyegettek, s nyilvánvalóvá váltak az olasz politikai rendszer problémamegoldó képességének korlátai. Ilyenkor az olaszok rendszeresen a politikai szféra peremvidékén, a közgazdasági és jogi szaktekintélyek között, az egyetemi professzorok soraiban keresték a megváltást. Így lett miniszterelnök Giuliano Amato, Carlo Azeglio Ciampi, Lamberto Dini és Romano Prodi, jellemző módon a „Tiszta kezek” ügyészségi vizsgálata nyomán kirobbant, évekig elhúzódó válság idején, amely a korábbi pártok tekintélyét és az egész politikai rendszer hitelét megingatta. A felsoroltak többségének voltak ugyan pártkötődései, de alapvetően mégis szakemberként tisztelték őket, akik szakmai és morális komolyságuk révén képesek felülemelkedni a párt- és részérdekek áttekinthetetlen káoszán. Prodi kivételével valamennyien csak az éppen aktuális kormányválságok egy-egy éves áthidaló periódusaiban kormányoztak, mégis, számos fontos strukturális reform éppen ezekhez a rövid „kegyelmi” időszakokhoz kötődik.

Tavalyi őszre az államadósság-válság és az ebből adódó gazdasági és szociális feszültségek szétesés közeli állapothoz vezettek. A pártok hiteltelennek bizonyultak ahhoz, hogy az elfogadható perspektíva nevében áldozatokat kérjenek a polgároktól. Silvio Berlusconi  kényelmes parlamenti többsége a szemünk láttára olvadt el, jórészt a vezér morális és politikusi tekintélyének teljes megingása nyomán, miközben az ellenzék pártjai sem tudtak hihető és vonzó alternatívát megjeleníteni az olaszok számára. Az európai gazdasági válság nyomása és Olaszország kockázatai mellett tehát a politikai rendszer és elit válsága is nyilvánvalóvá vált. Tavaly novemberében az előrehozott választások helyett a pártok (a Berlusconi-vezette jobboldal, a centrum és a balközép Partito Democratico) azonnal elfogadták Giorgio Napolitano államelnök javaslatát, és – a Lega Nord kivételével – beálltak a frissen kinevezett szakértői kormány külső támogatóinak sorába. Ezzel valószínűvé vált, hogy az új miniszterelnök, Mario Monti kellő időt is kapott – a következő esedékes választások időpontjáig, 2013 tavaszáig – ahhoz, hogy ne csak a közvetlen pénzügyi veszélyekkel foglalkozzon, hanem a régóta megcsontosodott nagy struktúrák és rutinok átalakítását is magára vállalja. Meghirdetett célja egyáltalán nem volt szerény: „Olaszországot egy válságterületből az eurózóna modellországává kell átalakítanunk”, mondta Monti.

Az olasz politika és gazdaság elemzőinek legfőbb tétele régóta az, hogy a struktúrák megcsontosodása, a beágyazott szakmai, munkavállalói és hatalmi részérdekek érinthetetlensége a bajok legfőbb forrása. A második világháború után majdnem negyven éven át tartó kereszténydemokrata (a hetvenes évek végétől kezdve kereszténydemokrata-kommunista) hatalomgyakorlás éppen a különböző érdekcsoportok megnyerésében és folyamatos kooptálásában kereste és találta meg az eszközt a társadalmi feszültségek oldására. Azóta is a járadékhelyzetek egész rendszerét hordozza magával Olaszország, miközben ezek nagy részén régen túllépett a fejlődés, és minden szempontból indokolhatatlanokká és tarthatatlanokká váltak. A kezdeti megszorítások után Mario Monti kormányzati filozófiájának második eleme tehát éppen e járadékrendszer megingatása lett, a liberalizáció jelszavával. Az egyik fő front a munkaerőpiac liberalizációja. Elsa Fornero, a munkaügyek kezelésével megbízott miniszter meghirdette annak a lehetőségét, hogy a 15 főnél többet foglalkoztató cégek – az állami vállalatokat is beleértve – gazdasági okokkal indokolva elbocsáthassák alkalmazottaikat (természetesen nagylelkű kompenzáció kíséretében).

A másik fő csapásirány az évtizedek során beágyazott szakmai és gazdasági monopol- és járadékpozíciók megkérdőjelezése volt, egyrészt a fogyasztók érdekeinek védelmére, másrészt a vállalkozás szabadságára, s ezzel a növekedés és a munkahelyteremtés elősegítésére hivatkozva. A meghirdetett intézkedések az ügyvédek, az orvosok, a jegyzők belépésének és kötelmeinek újragondolásától kezdve a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásokon át egészen a bankszektorig terjedtek.

A kormány eredeti tervei azonban rendre elbuktak vagy módosultak az érdekeltek tiltakozásának hatására. Montinak szembe kell tehát néznie kudarcaival és a kritikákkal. Egyesek a reformok mennyiségét és határozottságát keveslik, mások pedig a végrehajtott lépések „osztályelfogultságát” emlegetik. Eszerint Monti a vállalkozói érdekekkel szemben nem mutatott ugyanolyan határozottságot, mint a munkaerőpiac liberalizációja esetén. A kritikusok tehát lesben állnak, de egyelőre nemigen találnak fogást a kormányon. Egyelőre hatásosnak tűnik Monti figyelmeztetése, hogy „vagy egyesítjük erőinket, vagy elsüllyed az ország: itt már nincs helye hibának”.

Monti megőrizte népszerűségét, ami részben valóban a kormány tevékenységének és nemzetközi tekintélyének köszönhető. Ez utóbbi, sok éves Berlusconi-korszak után, nagyon fontos az olaszok számára. Monti jól érzékelhetően visszaterelte az országot az európai nagyhatalmak vezetőinek legbelső köréhez. Kormányra kerülésének pillanata óta – a franciák és a németek mellett – állandó meghívott résztvevője lett az európai elitklub egyeztetéseinek. Mario Draghi, az Európai Központi Bank újdonsült elnöke és Mario Monti fajsúlyos tényezőt jelentenek az európai "monopoly" és "diplomacy" játékban. Ma, a francia politika nemzetközi szerepének időleges meggyengülése miatt, főként Monti képviseli a nyomást és az ellenpólust, szemben a megszorítások és a szigor Merkel-féle német politikájával.

A Monti-kormány töretlen népszerűségének azonban van egyéb oka is, amelynek a gyökerei a pártrendszer átalakulására vezethetők vissza. A kilencvenes évek után immár a másodikra. Akkor, a korrupciós vizsgálatok által megrendült pártok gyengülését és szétesését egy erős anti-establishment hangulat kísérte. Ennek a hullámain jutottak néhány hónap leforgása alatt a népszerűség és a hatalom csúcsaira Silvio Berlusconi, az újdonsült Forza Italia, Umberto Bossi a szeparatista Lega Nord és Gianfranco Fini a poszt-fasiszta Alleanza Nazionale élén. A korábbi elit körein kívülről érkező karizmatikus személyiségek pillanata volt ez, akik a kereszténydemokrata-kommunista hatalmi egyensúlyozás és nyelvi maszatolás helyett világos programokkal és közérthető nyelvezettel álltak a polgárok elé. Időközben azonban új feszültségek keletkeztek. Egyrészt, a jobboldali pártok populista stílusa az újdonság varázsának elmúltával mindinkább nívótlannak és hiteltelennek tűnt. Berlusconi tudatos anti-elitizmusa a tagadhatatlan politikusi tehetség és vezetői karizma ellenére is elnyűtté és egyre indokolhatatlanabbá vált. Ehhez járult a gazdasági válság, a tömegek növekvő megpróbáltatásai, melyek tükrében Berlusconi bohóckodásai és nárcizmusa kormánya és pártja hitelvesztését vonta maga után.

A másik jelentős tényező a baloldal gyengesége. Legnagyobb pártja, a kommunisták utódpártjainak sorozatából létrejött Partito Democratico, erősen oligarchikus képződmény, mindmáig nem igazán találja az utat a fiatal generációk felé. A párt kritikájában erős, de nem tud hihető és erőteljes alternatívát kínálni az ország számára.

Monti nem akar pártpolitikusként megjelenni, nem kíván elindulni a jövő tavasszal esedékes választásokon. Az így támadt űrt talán a Luca Montezemolo által életre hívott Italia Futura töltheti be. Az elegáns és minden gesztusában nagyon is nobilis nagyvállalkozó – a Ferrari irányítója és résztulajdonosa – a „természetes arisztokrácia” olasz megtestesítője. Az általa 2009-ben megalakított think-tank, majd az abból néhány hónapja kialakult újdonsült politikai képződmény a hozzá hasonló vállalkozókat és a fiatalok sokaságát vonzza, a jobb- és a balközépről egyaránt. Az angolszász liberalizmus – vállalkozói szabadság, társadalmi mobilitás és szociális felelősségtudat együttese – mellett fő hívószavuk a közélettel szembeni morális felelősségtudat.

Mario Montit már korábban is meg akarta nyerni ez vagy az az oldal egy-egy miniszteri vagy akár a miniszterelnöki poszt számára. Ő mindannyiszor nemet mondott. Kivárta a maga pillanatát. Komoly feladat jutott neki. Egyrészt, élharcos lehet egy új európai gazdaságfilozófia és gyakorlat kialakításában. Másrészt, személyében jelképezheti az olasz belpolitikai élet fordulatát. Ha továbbra is sikerrel állja a viharokat, akkor azzal becsületet szerez nemcsak önmagának, de az értelmiség utóbbi időkben gyakran megvetett és megalázott kasztjának egyaránt.