(Az szerző az [origo] főszerkesztője.)

Az [origo] – a lap, amelynek dolgozom – 2004. május 1-én kivételt tett egy maga felállította műfaji szabályával: szerkesztőségi állásfoglalásban örült Magyarország EU-csatlakozásának. Mit örült, lelkesedett! Elég kínos egy szerkesztőségnek egy hivatalosan is támogatott ügyet ilyen hőfokon ünnepelnie. Nekem is eszembe jutott Zelk Zoltán bárgyú Aranycsapat-csasztuskája, Carlos Peublának az agrárreformot propagáló bolerója (azt legalább a zene menti) és sok más ijesztő példa, de ma is azt gondolom, hogy ez az eset más, nem ciki, nincs rajta mint restellni.

Van egy erős emlékem az Európai Unióval kapcsolatban. Vagy tíz-tizenkét évvel ezelőtt egy Párizs-Budapest autóút során valahol a francia-német határ közelében jártam és elvesztettem a fonalat: nem tudtam eldönteni, hogy még Franciaországban vagy Németországban vagyok már. Egy Forbach nevű kisváros mellett jöttünk el és a tereptárgyak nem nyújtottak semmilyen támpontot atekintetben, hogy melyik országban vagyunk. Igen, gondoltam akkor és most is, ezért szeretem az EU-t és ezért szeretném, ha Magyarország része lenne. Az egyes népek és közösségek határai olyan
puhán folynak át egymásba, mint a színskálán az árnyalatok, ahol a lokális kisidentitások, nyelvek, kultúrák, hagyományok önállóan is életképesek de közben közvetítenek is nagyobbak között.
Aztán mostanáig nem néztem jobban utána Forbachnak, bár sokszor eszembe jutott. Most, amikor igen, még erősebb jelképnek tűnik. Olyan város, amelyet az évszázadok során annyiszor rakosgattak ide-oda és annyi vért ontottak a birtoklásáért, mint kevés földrajzi egységért Európában, hiszen Lotaringiában járunk. Közvetlen szomszédsága az erős regionális nyelvvel rendelkező és szintén sokat rángatott Saarbrücken illetve Luxemburg, és nem messze innen született Robert Schuman, az EU idealista megálmodója, aki luxemburgiként látta meg a napvilágot, de német és francia állampolgár is volt élete során, miniszter és miniszterelnök utóbbi minőségében. (Kissé zavaró, hogy a város honlapja csak francia nyelven érhető el épp egy ilyen helyen, de ne térjünk el a
tárgytól).
Az Európai Uniónak ez az idealista alapattitűdje számomra azóta sem kérdőjeleződött meg.
Persze, hogy jobb lenne, ha a brüsszeli ügymenet kevésbé hasonlítana egy társasházi lakógyűlés agyzsibbasztóan irracionális vitáira, de a lényeg mégiscsak az, hogy ez egy olyan területe a világnak, ahol nem potenciális realitás a háború, a fizikai erőszak, a kultúrák és közösségek átjárhatóak, az egyéni identitás megteremtésére, vállalására és kibontakoztatására sokszínű lehetőségek állnak rendelkezésre.
Amikor Schuman kitalálta ezt az egészet, ez nemhogy nem így volt még, hanem elég utópisztikus célnak látszott az elérése. De nem csak ötven éve volt: ha Horvátország belép, akkor egy olyan ország lesz tag, amely még tizenöt éve is háborúban állt, úgyhogy ne becsüljük le ezt a szempontot. Épp ezért szerintem nagyon jót tenne Európának, ha a katalán függetlenségi mozgalom vagy valamely hasonló az EU kebelén belüli törekvés békésen sikerre tudna jutni és bebizonyosodna, hogy az unió van olyan erős, hogy egy ilyen súlyú, korábban csak háborúk vagy emberi drámák árán lezajlani képes változást menedzseljen.
De számomra – és gondolom a keleti blokkban felnőttek jelentős része számára – már a szabad, útlevél nélküli utazás is folyamatos katarzis, ahogy katarzis látni a korábban kettéosztott Gorizia/Nova Gorica (Olaszország és Szlovénia) vagy Görlitz/Zgorzelec
(Németország és Lengyelország) városokat lassan újraegyesülni is. Európa területének egy jelentős részén annyit rakosgatták a határokat az évszázadok során, hogy tele van ilyen permanens átmeneti zónákkal, amelyek mind most találnak magukra és válnak emiatt többnyire inspiráló pontjaivá a földrésznek.
Az EU megítélésében nem az a legfontosabb szempont, hogy Barroso, van Rompuy vagy Orbán jól teszi-e a dolgát. A kormányzás, az ügyvitel persze valóban nem az Európai Unió legjobb arca. Ennek az okát azonban kevésbé sokat emlegetett a brüsszeli vízfej bürokratizmusában, személytelen aktatologatásában látom, bár kétségkívül abban is. Ami azonban a legbosszantóbb, az többnyire épp a nemzeti kormányoktól jön. A nyakatekert kompromisszumok, a felvizezett eszmék, a szűk látókörú, az egyéni és a közös jót szembeállító szempontok. A klasszikus értelemben vett kormányzás romló trendben
van, gyakorlatilag a választói percepciók menedzselése, életidegen KPI-k (key performance indicator-ök, azaz teljesítménymutatók) teljesítése, kommunikáció- és nem gondolatvezérelt cselekvés (azaz nem jól kommunikálva teszik, ami helyes, hanem azt teszik, ami jól kommunikálható, függetlenül attól, hogy helyes-e, és itt a helyest nem valamilyen abszolút skálán elhelyezve, hanem a szerintük helyest értve rajta használom) jellemzi.
Ha belegondolunk, sajnos arra az eredményre jutunk, hogy Magyarországnak sem volt egyetlen sikeres kormánya sem 1990 óta, a sikeren az egyértelműen javuló közállapotok és az újraválasztás együttes teljesülését értve. A nemzeti kormányok ambícióit nyilvánvalóan a rövid távú és a személyes szempontok vezérlik, ebből a szempontból Brüsszel személytelen és a választói értékeléstől kevésbé függő praktikus szemlélete gyakran jótékony.
A magam részéről a politikai berendezkedés olyan irányú változását tartanám értelmesnek Európában, amelyben egyre több hatáskör vándorol a nemzeti szintről lefelé (a közös lokális identitásra alapuló régiók és a települések szintjére, ahol a döntések beláthatóak, az információk hozzáférhetőek, az aktorok és motivációik ismertek) és egyre több felfelé, az uniós szintre. Természetesen nem mindegy, hogy a mely ügycsoportokhoz tartozó döntési jogosítványok mozdulnak mely irányokba, ezt elsősorban annak kellene eldöntenie, hogy milyen információk szükségesek az adott döntéshez, milyen az uniós szintű egységesség kívánatos szintje és milyen mértékben befolyásolják az adott
ügyeket a helyi vagy nemzeti szintű nemzeti identitások.
Mindenesetre számos olyan területe van a kormányzásnak, amelyben egy kicsivel több Brüsszel nem ártana és még több olyan, amelyben a helyi, valóban részvételi alapú kormányzásnak kellene több teret hagyni. A helyi, a nemzeti és az uniós szintek hatékonyabb harmóniájában még sok tartalék van, a jól kitalált többfedelű decentralizációnak az egyik velejárója a kis ügyekben gyorsabb, a nagy ügyekben lassabb döntési ügymenet, ami nem rossz keverék.
Nehéz feladat persze olyan évszázadok óta mondvacsinált ellentmondásokkal terhelt ügyekben egyensúlyt teremteni, mint hagyomány és fejlődés, közösség és egyén, többség és kisebbség, rugalmasság és átgondoltság, de ha már egy ekkora álom – mármint az Európai Unió – megvalósult, mégsem kellene kevesebbel beérni. Mindez talán nem érhető el radikális lépésekkel, ami persze nem feltétlenül baj: egyrészt mégiscsak a nemzeti lét adta a keretét az utóbbi pár száz évben legtöbbünk életének (aminek a feladását egy ilyen változás egyébként nem jelentené, sőt), másrészt pedig az unió egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy nem pár évtizedre, hanem tartós használatra szánták és programozták.