A szerző a BruxInfo főszerkesztője

„Kizökkent az idő – ó kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt!” Akár Hamletet is idézhetnék az EU-tagállamok mai vezetői, akikre azt a szerepet osztotta a sors, hogy pótolják mindazt a mulasztást, amit elődeik közel húsz évvel ezelőtt az európrojekt elindításakor elkövettek. Európa mai politikai elitjére gyakran sütik rá a bélyeget, hogy Helmut Kohltól és a néhai Francois Mitterrandtól eltérően nincs jövőképük, nem látnak tovább az orruknál, és maximum négyéves választási ciklusokban képesek gondolkodni.

Ebben sok az igazság, bár az elmúlt öt év arra is rávilágított, hogy milyen súlyos problémák adódnak abból, ha a politikai voluntarizmus – bármilyen nemes szándékok is álljanak mögötte – felülbírálja a „természet” és a közgazdaság törvényeit. Jóllehet az egységes valutát életének első évtizedében a tenyerükön hordozták a piacok, a gazdasági és pénzügyi válságnak kellett ráébresztenie mindenkit arra, hogy a király (értsd: az euró) meztelen. Pontosabban, az egyetlen fügefalevél, a monetáris unió csak ideig-óráig volt képes eltakarni azokat a repedéseket, amelyek a másik három pillér – a gazdasági, a fiskális és a politikai unió – hiánya miatt keletkeztek az egységes valutaövezet falán.

A féloldalas euró jelentette kockázatokkal persze már akkor is mindenki tisztában volt, de a politikai realitások és megfontolások minden más aggályt félresöpörtek. A közmegegyezés szerint az euró volt az ár, amit Kohl kancellár fizetett Franciaországnak (és Európának) a német újraegyesítés elfogadásáért. Utólag már látható, hogy így, ilyen tökéletlen formában nem lett volna szabad létrehozni az egységes fizetőeszközt. Mindenesetre, amikor beütött a krach, az utódoknak nem sok választásuk maradt: visszavonulót fújnak és bukni hagyják az egész vállalkozást, vagy sziszifuszi munkával, lépésről lépésre megpróbálják utólag stabilizálni az építmény megroppant szerkezetét.

A „tatarozást” azonban pokolian megnehezíti, hogy télidőben, azaz egy példátlanul súlyos gazdasági, pénzügyi és szociális válság kellős közepén kell elvégezni. Vagyis a rövid távú válságkezelést össze kell tudni egyeztetni a hosszú távú céllal, a „tényleges gazdasági és monetáris unió megteremtésével”. A helyzet a 22-es csapdájára emlékeztet.

Az egyik ellentmondás az időfaktorból ered. Éppen a törékeny helyzet miatt viszonylag gyorsan kellene előrehaladni az építkezéssel, ám félő, hogy a túl gyors tempóval sem a politika, sem a demokrácia jelenleg alapvetően nemzeti intézményekre épülő modellje nem tud lépést tartani. A projekt megvalósítása ugyanis olyan mértékű szuverenitás-átruházást von maga után a nemzetállamiról európai (föderális) szintre, amit ilyen rövid intervallumban nehéz feldolgozni és megemészteni, és ami éppen ezért minden szinten nagy ellenállást szül.

Egyesek szerint az átmenetnek az a fő ellentmondása, hogy az európai szinten elfogadott döntések gazdasági, politikai és társadalmi következményei tagállami-nemzeti szinten jelentkeznek. Praktikusan a tagállamok politikai elitjeinek a hosszú távú projekt érdekében olyan gazdaságpolitikai döntések sorát kell meghozniuk, amelyeknek a nemzeti választásokon ők ihatják meg a levét.

A másik kihívás a társadalom oldaláról jelentkezik. A gazdasági válság – különösen az euróövezet megszorításokat elviselni kényszerülő déli perifériáján – szembefordította a lakosság nagy részét Európával. Márpedig a gazdasági és monetáris unió kiteljesítése társadalmi támogatás nélkül reménytelen vállalkozás. A népesség változó hangulatát érzékelve, és az eurószkeptikus pártok előretörése láttán egyes tagállami vezetők is Európa-ellenes húrokat kezdtek pengetni, tovább erodálva ezzel az integrációs projekt társadalmi támogatottságát, és végső soron megnehezítve ezzel a saját dolgukat. A legfrissebb példa erre az újfajta populizmusra David Cameron brit miniszterelnök közép- és kelet-európai munkavállalók és „segélyturisták” ellen indított kampánya, amely egyetlen célt szolgál: hogy kifogja a szelet az euroszkeptikus brit függetlenségi párt (UK Independence Party, UKIP) vitorlájából.

A számos objektív és szubjektív késleltető effektusra való tekintettel kisebb csoda, hogy az EU 2013 végére karnyújtásnyi távolságra került a nagy gazdasági integrációs projekt első pillérének, a bankuniónak a megvalósításától. Egy évvel az egységes bankfelügyelet létrehozása után a tagállamok december 18-án megállapodtak az egységes bankszanálási mechanizmus szabályairól, amiről azonban a jövő év első hónapjaiban még az Európai Parlamenttel is alkut kell kötni.

Az európai szintű bankszanálási keret radikális változást hoz a bankok és a bankunióban részt vevő tagállamok életében, főként azzal, hogy elvágja azt a szoros köteléket, amely az országok politikai elitje és a nemzeti bankrendszerek között kialakult. A bankszanálásról folyó alkudozás ugyanakkor rámutatott mindazokra a fentebb is tárgyalt korlátokra, amelyek az integrációs folyamatot övezik. Németország nyomására a bankszanálási alap (amelyből a tervek szerint a bankok rendezett felszámolásának költségeit fedezni fogják) csak egy tízéves átmeneti időszakot követően lesz igazán egységes, azaz nemzetek fölötti. Kezdetben a különböző tagállami bankszanálási alapok meghatározott részéből áll majd össze, és az egyes nemzeti részekből eleinte alapvetően a saját bankok szanálását finanszírozzák szükség esetén. A pénzügyi kötelezettségeket másokkal szemben vonakodva felvállaló Berlin azt is elérte, hogy annak dacára sem áll majd minimum tíz évig egy pénzügyi védőháló (praktikusan az Európai Stabilitási Mechanizmus) az egységes bankszanálási alap mögött, hogy nyilvánvaló, annak nem lesz elegendő pénze egy közepes méretű bankcsoport talpra állítására sem. És hogy teljes legyen a kép: a kormányok megállapodása, ha lehet, még tovább bonyolította az egységes bankszanálási rendszeren belüli döntéshozatalt, ami megnehezíti majd a pénzintézetek egyetlen hétvége alatt történő rendezett felszámolását.

A furcsa kompromisszum rövid távon eloszlathatja néhány ország jogi vagy anyagi természetű aggályait, ám kérdéses, hogy hozzájárul-e annak a problémának a megoldásához, amelyről az egész bankuniós vállalkozás szól. A bankunió egyik fő hozzáadott értéke ugyanis az lehet, hogy végre megtörje azt az ördögi kört, amely az euróövezeti bankok és a szuverén adósságok között kialakult. Megfelelő pénzügyi védőháló hiányában azonban kérdéses, hogy sikerül elérni ezt a célt. Egyes szakértők azt jósolják, hogy védőháló nélkül az Európai Központi Bank valószínűleg nem teszi majd teljességgel közzé a felügyelete alá kerülő bankok mérlegvizsgálatának az eredményeit, különösen, ha azok néhány esetben komoly tőkehiányra mutatnak rá. Ha így történne, elszállna a befektetők maradék bizalma és a déli országok hozamfelárai ismét emelkedésnek indulnának. Magyarán: újra beindulna az adósságválság spirálja.

Mint azt a bankszanálási mechanizmus példája is mutatja, a kormányok időnként nem látják a fától az erdőt. Kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy a gazdasági föderáció megteremtése nem lesz nyílegyenes és töretlen folyamat. A tagállamok eltérő pozíciói, a demokrácia játékszabályai és a nemzeti sajátosságok miatt egy előrelépést gyakran egy oldalirányú sasszé követ. Ez benne van a pakliban. De talán nem veszítik szem elől az irányt.