(A szerző a Nézőpont Intézet elemzője.)

Nehezen „bírják idegekkel” az Európai Központi Bank vezető német tisztviselői a frankfurti pénzintézetben rájuk nehezedő nyomást. Idén már két kulcspozíciót betöltő pénzügyi szakember, Axel Weber és Jürgen Stark is a távozott az EKB-től. Weber, az EKB elnöki székének egykori várományosa, illetve az uniós jegybank főközgazdásza, Stark is azzal sokallt be, hogy bizonyos tagállamok egyre gátlástalanabbul igyekeznek beleszólni a pénzintézet működésébe. A probléma ugyanakkor korántsem értelmezhető pusztán az új helyzetekhez alkalmazkodni képtelen, fafejű német banktisztviselők duzzogásaként. A személyes ellentétek valójában a lassan az egész euróövezetet élesen megosztó központi kérdés lecsapódásai: mekkora és milyen szerepet kaphat az EKB a válság kezelésében.

Az első nagy „dezertőr”, Axel Weber volt Bundesbank-elnök valóságos politikai vihart kavart, amikor februárban bejelentette, hogy mégsem kíván versenybe szállni az EKB elnöki székéért, jóllehet egyértelmű favoritnak számított Jean-Claude Trichet lehetséges utódai között. A döntés nem túl szerencsésre sikeredett kommunikálása után a német politikai elit és a globális pénzpiacok is ugyancsak megorroltak Weberre, akinek szakmai tekintélye sokak szemében a helyzet stabilizálásának biztosítéka volt. A német szakember már az euróövezeti válság első, 2010. májusi tetőzésekor komoly fenntartásának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az EKB nagy tételben elkezdte vásárolni a bajba került tagállamok államkötvényeit. Az is igaz ugyanakkor, hogy Weber korántsem viselkedett minden esetben annyira monetáris héjaként, mint amennyire azt az imázsa alapján
várni lehetette volna. Például ő volt az, aki az amerikai Lehman Brothers bank összeomlásakor rávette kollégáit az EKB-nál arra, hogy drasztikus likviditásnövelő eszközökkel stabilizálják a piacot.
Az államkötvény-vásárlási akciókat ugyanakkor nemcsak Weber, de az idén év végén távozó Jürgen Stark, az EKB főközgazdásza is rendkívüli módon nehezményezte. Bár kilépését szeptemberben még „személyes okokkal” indokolta, későbbi nyilatkozataiból kiderült, hogy valójában a jegybankra nehezedő politikai nyomással vannak súlyos problémái. Az EKB összesen 200 milliárd euró értékben vásárolt 2010 májusa óta elsősorban dél-európai állampapírokat, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez önmagában édeskevés a válság megoldásához. A bajba került tagállamok romló versenyképessége
miatti gyenge gazdasági teljesítmény az adósságfinanszírozási gondok egyik fő oka, és ezen az EKB nem tud segíteni – hangsúlyozta több ízben Stark. Arra a felvetésre pedig, hogy a hangadó szakemberek nagy többsége még agresszívebb beavatkozást sürget az EKB részéről, Stark annyit felelt, hogy ez a kívánság az uniós pénzügyi rendszer ismeretének hiányáról árulkodik.
Az EKB-n belüli feszültség ráadásul még Stark év végi távozása után is fennmaradhat, mivel Mario Draghi elnök ekkor dönt majd, hogy a „vezető közgazdász” posztját a német jelölt, Jörg Asmussen, vagy váratlanul ringbe szálló riválisa, Benoit Coeuré kapja meg. A francia versenyző meglepetésszerű „benevezése” azt jelezte, hogy a monetáris politika szerepe körüli vita még az amúgy sok kérdésben egy platformon lévő Berlin és Párizs között is mély szakadékot jelent. Coeuré nem csinált titkot belőle, hogy szükség esetén nem riadna vissza a kötvényvásárlási akciók további bővítésétől. A korábban pénzügyminisztériumi államtitkárként dolgozó Asmussen ezzel kapcsolatos álláspontját ugyanakkor valószínűleg alapvetően befolyásolja, hogy Axel Weber tanítványa volt a
bonni egyetemen.
Az EKB hat fős igazgatótanácsában uralkodó viszonyokat jól jellemzi a vezető közgazdász széke körüli huzavona mellett az is, hogy december elején Hollandia bejelentette: a szigorú pénzpolitikát követő északi államok 2012-ben meg kívánják „kaparintani” maguknak a távozó spanyol tag, José Manuel Gonzales-Paramo székét. Jelenleg Asmussen és a belga Peter Praet képviselik csupán az „északiakat” a testületben, és Hollandia ezt az „asszimetriát”kívánja orvosolni. A spanyol poszt körüli harc pikantériája, hogy kulcsszerepet játszik az EKB államkötvény-vásárlási akcióiról szóló döntéseknél.
Az államkötvény-vásárlást szentségtörésként értékelők szerint az ilyen akciók élesen ellentmondanak az EKB alapelvének, amennyiben összemossák a fiskális és a monetáris politikát. Az ilyen lépések azt a benyomást keltik, hogy eleget tesznek az egyes tagállamok kormányai által megfogalmazott igényeknek, és ezzel megsértik a monetáris politika autonómiáját. A kötvényvásárlások ezen felül hátrányosan hathatnak az egyes tagállamok költségvetési fegyelmére is, mivel e végső menedék jelenléte hamis biztonságtudatot ébreszthet, és hajlamosabbá teheti a kormányokat az elkényelmesedésre. Ráadásul a nagy mennyiségben felhalmozott, kétes követelést megjelenítő állampapírok „rossz bankká” alakíthatják az EKB-t abban az esetben, ha egy esetleges államcsőd miatt elveszítik értéküket. Egy ilyen forgatókönyv megvalósulása akár veszteségessé is teheti a frankfurti pénzintézetet.
A másik fő érv a kötvényvásárlásokkal szemben az infláció gyorsulásának lehetősége annak következtében, hogy az EKB valós fedezet nélkül pumpál pénzt a piacokba. Ráadásul többen attól tartanak, hogy az államkötvények iránti kereslet további csökkenése egy idő után még arra is rákényszerítheti az EKB-t, hogy ne csak a másodlagos piacokon vegyen ilyen papírokat, hanem közvetlenül is elkezdje jegyezni őket. Erre a jelenlegi szabályok egyébként nem adnak lehetőséget.
Érdekes pontja az EKB szerepe körüli vitának a pénzintézet új elnöke, Mario Draghi is. Weber visszalépésekor Berlin arra az álláspontra helyezkedett, hogy az olasz szakember személye – hazája nehéz pénzügyi helyzete ellenére is – megfelelő garanciát jelent a monetáris fegyelem fenntartására. A novemberben hivatalba lépett Draghi pedig, legalábbis a gesztusok szintjén, igyekszik eleget tenni ennek a képnek. December 19-én az Európai Parlamentben tartott beszámolójában például ismét egyértelműen a nagyszabású kötvényvásárlási akciók ellen foglalt állást, hangsúlyozva, hogy az ilyen lépések nem áshatják alá az EKB hitelességét.
Az már más kérdés, hogy ugyanez a Draghi két nappal később korlátlan mennyiségben ajánlott fel egy százalékos kamat mellett likviditásnövelő hiteleket az európai kereskedelmi bankoknak. A lépést az EKB azzal indokolta, hogy az uniós hitelintézeteknek több mint 700 milliárd eurónyi tartozást kell törleszteniük 2012-ben, és ez komolyan veszélyeztetheti jövőre a pénzpiacok likviditását. A bankok szerdán 489 milliárd eurónyi kölcsönt vettek fel az EKB-tól a felajánlás keretében, ami messze felülmúlta a szakemberek 300 milliárd eurós előzetes becslését. Bár Draghi azt is külön hangsúlyozta, hogy a bankok hatáskörébe tartozik eldönteni, mire kívánják felhasználni a kölcsönöket, nem hivatalosan elég egyértelműnek tűnik, mire is szánták elsősorban az injekciót. Nicolas Sarkozy francia
elnök például nem szemérmeskedett ezzel kapcsolatban, és jelezte, hogy a bajba került államok könnyebben fordulhatnak hitelekért az ilyen módon megnövelt likviditású bankokhoz. Ezek után óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy az akció valójában nem más, mint az államadósságok kerülő úton történő finanszírozása az EKB által.