(A szerző a újságíró, a Világgazdaság munkatársa.)
Mintha az intenzíven ápolt édes fia vastüdejébe rúgott volna egyet apja, amikor Jacques Delors a Telegraph egyik decemberi számának azt nyilatkozta: az euró a kezdetektől elhibázott volt. Kérdés, bölcs dolog-e a monetáris unió atyjának tartott, 86 éves politikus részéről ilyen kemény szavakkal ostorozni egyik fő művét.

Az egész a Werner-jelentéssel kezdődött. Pierre Werner munkacsoportja 1970-ben tízéves időtávban képzelte el a monetáris unió kialakítását – hogy aztán a Bretton-Woods-i rendszer szétesése és az olajválság jó időre lesöpörje ezt a tervet az asztalról.
Majdnem húsz év kellett ahhoz, hogy Jacques Delors leporolja a terveket. Az európai bizottsági elnök – Wernerhez hasonlóan – 1989-ben három feltételhez kötötte a valutaunió megvalósulását: a devizák teljes és visszafordíthatatlan konvertibilitása, a tőkemozgás liberalizálása és a rögzített árfolyam. Ebből az első, vagyis a visszafordíthatatlan jelleg nem is képezte vita tárgyát, az annál inkább, hogy az egységesítés működéshez milyen jogkörök átadására van szükség.
Ironikus módon – erre a dokumentum is felhívta a figyelmet – olyan területeken, ahol a különbségek csökkentését szolgáló pénz elosztását kellett egységes rendszerbe terelni (mezőgazdaság, fejlesztés), teljesen természetes módon alakították ki a tagországok a közösségi politikákat. Annál bonyolultabbnak és ellenszenvesebbnek tűnt azonban az ötlet, hogy a valutaunióhoz mégiscsak elengedhetetlen lenne a tagállamok fiskális politikájának harmonizációja (ne adj, Isten, egységesítése).
Delors ennek a feladatnak a teljesítését három lépcsőben képzelte el: a belső piac kialakítását az alapszerződés módosítása követi, majd az egyes országok pénzeinek kivezetése, amely folyamat szerves része bizonyos hatáskörök átadása a közös szervezeteknek.
Így történt? A rövid válasz: igen. A hosszabb pedig: valóban ilyen dolgok történtek, csak távolról sem úgy, ahogy azt Delors elképzelte. Nem volt véletlen a britek szkepticizmusa a valutaunióval szemben: Margaret Thatcher is bizonyára pontosan tudta, hogy soha az életben nem fog elfogadni olyan szintű integrációt, mint amilyet a francia bizottsági elnök vizionált. A baj csak az volt, hogy mások se nagyon.
De térjünk vissza 1989 nyarára! A Delors-jelentést fogadó taps elültével úgy döntöttek a tizenkettek, hogy 1990. július elsején belevágnak a monetáris unió megvalósításába. Igen ám, csak az alatt az egy év alatt teljesen felbolydult a világ. A berlini fal ledőlését a német egység terve követte, azt pedig a döbbenet, amelyet Európa kényszeredett mosollyal igyekezett feloldani. Helmut Kohl kancellár pedig azzal, hogy teljes mellszélességgel állt ki minden közösségi kezdeményezés, így a monetáris unió terve mellett is. Margaret Thatcher sértett kirohanásai, François Mitterand francia elnöknek a német egység megakadályozására tett elkeseredett magánakciói, és a közép-európai történések pedig ha lehet még jobban felpörgették Delors-t. A bizottsági elnök 1990-ben már föderációról beszélt, majd politikai uniót vizionált, amely aztán a következő néhány évben meg is valósult. Megint csak úgy, mint a népmesében: igen is, meg nem is.
Az EU-t megalapító maastrichti szerződés pontos, mérhető kritériumokat szabott meg ahhoz, hogy egy ország hogyan léphet be az akkor még csak ködös víziónak számító, 1999-re tervezett monetáris unióba. A végső döntést azonban az országokra hagyta, és kőbe véste a változások visszafordíthatatlanságát. Az árstabilitás legfőbb záloga a kormányoktól független jegybank lett.
Mintha túl rövid lenne az előző mondat, de tényleg nincs folytatása. A tűzoltáson és elvetélt próbálkozásokon kívül most sincs több hatékony intézmény vagy eszköz a gazdasági, gazdaságpolitikai koordináció erősítésére.
Azért 1990-ben volt még néhány szándéknyilatkozat, különösen a németek részéről, hangsúlyozandó, hogy a valutaunió működéséhez elengedhetetlen a politikai integráció elmélyítése. Nem véletlen a német buzgóság, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az európai monetáris unió tökéletes ellentéte a német valutaegység. Ott a keletnémet márka 1:1 arányú átváltása a politikai rendszer teljes megújításával járt együtt, megteremtve a pénzügyi keretet az újraegyesítéshez elengedhetetlennek tartott felzárkóztatási politikához is. Azonnal. És, csak hogy fokozzuk a drámát: opt out nélkül.
A formálódó EU-ban ezzel szemben nem kellett különösebb jóstehetség látni, hogy a politikai háttér hiánya, a látványos ellentétek komoly veszélybe sodorhatják a valutauniót. Különösen az után, hogy 1992 tavaszán a dánok 50,7 százaléka elutasította a maastrichti szerződést, a franciáknál pedig mindössze 50,8 százalék támogatta egy hasonló népszavazáson.
A piac villámgyorsan reagált, iszonyú nyomás alá véve nemcsak a valutaunió stabil magjának tekintett német márkát, de a gazdasági vagy politikai szempontból gyenge láncszemnek tartott lírát és fontot is.
Mi lehet erre a reakció? Vagy fogcsikorgatva, de megegyeznek a tagállamok, vagy egy életre elfelejtik a valutaunió gyönyörű ideáját. Eközben Európában: a brit kormány össze-vissza beszélt, a többiek – köztük Delors is – a szubszidiaritás, a demokratikus értékek tiszteletben tartása és az emberközeli unió szókapcsolatokat ismételgetve próbálta magához édesgetni azokat a polgárokat, akik nem nagyon tudtak mit kezdeni az EU és a valutaegység ötletével.
Az 1992-es pénzügyi válságot recesszió követte, azt pedig újabb pénzpiaci támadás, ezúttal a frank ellen. 1993 augusztusának egy szomorú éjszakáján pedig bekövetkezett a deklaráltan elképzelhetetlen hátra arc is: a lebegtetési sávot 2,25-ről 15 százalékra emelték a monetáris unió tagjai.
Majd, mintha mi sem történt volna, ment minden a maga útján tovább: a Delors-bizottság (akkor már a harmadik) középtávú növekedési tervek megalkotásával múlatta az idejét, és 1994-ben – pontosan a menetrend szerint – folytatódott a monetáris unió kialakítása. A tőkemozgás liberalizálása után elkezdődött a jegybankok közötti kooperáció, majd nevet találtak a közös pénznek, hamarosan ütemtervet is kreáltak a bevezetéséhez, és mindenki roppant lelkes volt.
Jacques Delors azonban ebben a történetben már nem volt hős. Az integráció bajnokának dicsfényét alaposan kikezdte a maastrichti szerződés elfogadása körüli huzavona. Amikor pedig tízéves regnálása után aktuálissá vált az utódlás, John Major brit miniszterelnök csak egy dolgot kötött ki: nem akar látni a bizottság élén olyan politikust, mint Delors. (Meg is kapta Jacques Santer luxemburgi miniszterelnököt, aki négy évvel később korrupciós vádak miatt kényszerült távozni.)
Delors egy életre szakított a nagypolitikával. Most pedig azt nyilatkozza a Telegraphnak, az ő terve jó volt, csak a megvalósítással volt baj. Az egyenlőtlenségekre és az instabilitást erősítő tényezőkre szemet hunyókkal, a pénzügypolitikai ellenőrzéshez makacsul ragaszkodó németekkel, a kényelmetlen döntéseket felvállalni félő gazdaságpolitikai szereplőkkel, a világos vízióval nem rendelkező politikusokkal. „Mindenki vizsgálja meg a saját lelkiismeretét” - szól intelme. Vajon az övé mit mond neki?