A szerző közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem docense

Egyre több helyről halljuk, hogy a válságnak Európában is vége, a kilábalás jelei mutatkoznak. Az EU Tanácsának 2013. decemberi csúcsértekezletén sikerült megállapodni az egységes bankszanálási mechanizmusról (Single Resolution Mechanism – SRM), amely érdemi lépés az évek óta tervezett, és az euróövezeten belüli pénzügyi kockázatok terítésére hivatott bankunió létrehozásában. Az eurózóna gazdasági hangulatindexe 2013 decemberében további növekedést mutatott, és – az immáron több mint egy éve tartó emelkedési pályán – végre újra elérte hosszú távú átlagát (100 pont), amire 2011. június óta nem volt példa. Az EU egészére vonatkozó hasonló index nagyobb növekedési dinamikával 103,5 pontra emelkedett év végére. Nem túl rózsás a kép? 

Pozitív kilátásokat vetített előre a Bizottság őszi előrejelzése és a 2014-re vonatkozó éves növekedési jelentés is 2013 novemberében, noha ez utóbbi már felhívja a figyelmet a kockázati tényezőkre is. A rizikók közül a dokumentum kiemeli a feltörekvő országok keresletének csökkenéséből fakadó bizonytalanságot. Emellett rámutat, hogy az EU-ban a bankszektor iránti bizalom még mindig nem állt teljesen helyre, és egyes tagországok továbbra is magas államadósággal küzdenek. A korábbi, 2013. év eleji előrejelzés másik két, talán még a fentieknél is fontosabb kockázatra hívta fel a figyelmet, amelyek együttes fennállása fokozottan törékennyé teheti az újraindult európai növekedést: egyrészt a gyógyulás jeleit mutató pénzügyi szektor mellett a reálgazdaság továbbra is gyengélkedik. Másrészt az EU-tagállamok továbbra is nagymértékű teljesítmény-különbségeket produkálnak, amelyek ráadásul igen tartósnak tűnnek. (Arról, hogy ez miért probléma, korábban már írtunk.)

Sokan teszik fel a kérdést, miért van egyáltalán szükség stabil és „kellően nagymértékű” növekedésre? A Bizottság szerint azért, mert a növekedés képes (a helyreállított állami költségvetések újbóli egészséges működése mellett) munkahelyeket teremteni. Ezzel elérkeztünk az EU előtt álló legnagyobb kihíváshoz: mind az EU-szintű, mind az eurózónára vonatkozó munkanélküliségi ráták történelmi magasságokat értek el 2013-ban (októberben 10,9 százalékot az EU egészére, 12,1 százalékot az eurózónára nézve). A helyzet még rosszabb a fiatalok tekintetében (23,7 százalék az EU, 24,4 százalék az eurózóna vonatkozó mutatója 2013 végén), ami egyesek szerint társadalmi válságot vetít előre. Ami a szemünk előtt zajlik Európában, fejfájást okozhat a növekedés (automatikus) munkahely-teremtő képességében bízóknak, hiszen a lassan, de biztosan helyreálló növekedéssel szemben minimális munkahelyteremtés és növekvő szociális problémák állnak. Az Európa 2020 stratégia főbb indikátorai mutatják, hogy az EU foglalkoztatottsági rátája beragadni látszik 68,5 százalék körül (szemben a 2020-ra kitűzött 75 százalékkal), a szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázatával küzdők aránya pedig a soha nem látott 24,8 százalékra nőtt 2012-ben (miközben a cél a folyamatos csökkentés lenne).

Mi tehát a teendő? José Manuel Barroso bizottsági elnök a 2014-es európai szemesztert ismertető beszédében egy fontos fejleményre mutatott rá: a gazdaságpolitikai koordináció rendszere mára ténylegesen europaizálódott, különösen ami az euróövezet tagországait illeti. Ma már a Tanácsban lehet tárgyalni Franciaország reformjairól, Németország külkereskedelmi többletéről, Spanyolország vagy Szlovénia pénzügyi szektorának helyzetéről. Ez néhány éve még nem így volt. Az örvendetes változás – a bankunió fokozatos bevezetésével együtt – a közgazdaságtani elmélet szempontjából is ígéretes, hiszen a Robert Mundell által 1961-ben publikált optimális valutaövezetek elmélete négy tényezőt tart szükségesnek a közös valuta használatának sikerességéhez: a munkaerő szabad áramlását, a tőkemozgások, az árak és a bérek rugalmasságát, a kockázatokat teríteni képes automatikus transzfer-rendszer működését, valamint szinkronban lévő üzleti ciklusokat. A bankunió és a gazdaságpolitikai koordináció terén látható előrelépések az utóbbi kettő, az euró indításakor még alig-alig látható feltétel biztosításához járulhatnak hozzá.

Ez azonban még mindig nem elég a gazdaság tartós helyreállásához. A Világgazdasági Fórum 2014. januári éves találkozóján, Davosban Christine Lagarde, az IMF igazgatója és a Világgazdasági Fórum Alapítvány testületének tagja 2014-re vonatkozó javaslataiban figyelmeztette Európát, hogy a kiépülő pénzügyi és fiskális építményt jól is kell menedzselni, különben a sikerek elmaradnak. És Európa nem úszhatja meg a strukturális reformok végrehajtását sem, a kilábalás jelei nem kényelmesíthetik el Európa politikai és gazdasági vezetőit.

És még egy fontos teendőnk van: az európai fiatalok széles tömegeinek ki kell lépniük saját komfortzónájukból, és ki kell találniuk saját magukat. Az Európában oly’ mélyen gyökerező kockázatkerülési kultúra hátrahagyása nélkül nehezen fog menni. Szerencsére vannak jó kezdeményezések, alulról jövőek is. És persze igaz az is: az idősebb generációknak utat kellene nyitniuk a fiatalok előtt, tapasztalataikkal segítve az ifjabb generációk szárnybontogatását.