A szerző közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem docense

A World Economic Forum legfrissebb globális versenyképességi listáján az EU-tagállamok a 3. (Finnország) és a 96. (Görögország) hely között szóródnak, és ezen tág sávban többé-kevésbé egyenletesen oszlanak el, noha Görögország mostanra már látványosan kilóg a sorból.

Egyes részindikátorok szintjén a helyzet még rosszabb: Görögország például 111. az intézményeket, és 144. a makrogazdasági környezetet tekintve. Az EU két legkevésbé fejlett tagállamaként számon tartott Románia és Bulgária, amelyek a 78. és 63. pozíciókat foglalják el az általános ranglistán, szintén 100. fölötti helyezést értek el az intézményi környezetet illetően. Szlovákia 73-ikként beékelődik a két balkáni ország közé, Magyarország pedig a 60. helyet érdemelte ki a listán.

A versenyképességi rangsor azonban nem foglalkozik olyan társadalmi mutatókkal, mint például a szegénység, a társadalmi kirekesztettség, illetve az ezeknek való kitettség. Könnyen megtippelhető, hogy az EU perifériáján sokkal nagyobb arányban élnek olyanok, akiket e kategóriákba sorolunk, mint a centrumországokban. Ezt a tippet a számok is egyértelműen alátámasztják. Az Eurostat 2012. februárban közzétett (2010-re vonatkozó) adatai szerint  a szegénységben és kirekesztettségben élők, illetve az ezeknek kitettek aránya az EU27-ekben átlagosan 23 százalék. A kelet-európai államok mutatója ezt jóval meghaladja: Bulgáriában 42, Romániában 41, Lettországban 38, Litvániában 33, Magyarországon pedig 30 százalék a szegénységben élők aránya. A sor másik végén Csehország (14 százalék), Svédország és Hollandia (15), valamint Ausztria, Finnország és Luxemburg (17) áll. Vagyis a különbségek hatalmasak. (A volt szocialista Csehország e tekintetben előkelő helyzetének elemzése meghaladja jelen írás kereteit.)

Mindeközben az Európai Bizottság az Európa 2020 stratégiában a korábbiaknál sokkal egyértelműbben mondja ki, hogy az Európa számára kívánatos gazdasági növekedésnek nemcsak intelligensnek és fenntarthatónak, de inkluzívnak (befogadónak) is kell lennie. E cél elérése érdekében a növekedési stratégia azt a konkrét, számszerűsíthető prioritást is megfogalmazza, hogy 2020-ra az EU-ban „legalább 20 millióval csökkenjen azok száma, akik nyomorban és társadalmi kirekesztettségben élnek, illetve akik esetében a szegénység és a kirekesztődés reális veszélyt jelent”. Emellett részletesen elemzi a megteendő lépéseket is, világosan utat mutatva a tagállamoknak.

Barroso elnök 2012. szeptember 12-i történelmi jelentőségű beszédében egyértelműen összekötötte a növekedést és a versenyképességet, amikor azt mondta, hogy „a növekedés az európai szociális piacgazdasági modell lételeme: munkahelyeket teremt, és biztosítja az életszínvonalat. De a növekedést csak akkor tudjuk fenntartani, ha versenyképesebbé válunk.” Nyilvánvaló, hogy ezt az EU egészére vonatkozóan értette.

De miért lenne a periféria leszakadása probléma a fejlett országok számára? Azért, mert egyes tagállamok gyorsabb ütemű fejlődése más tagállamok stagnálása vagy leszakadása mellett az egész integráció sikerességét kérdőjelezi meg. A kettészakadás hosszabb távon a fejlettek – jelenleg még stabilnak tűnő – pozícióját is aláássa.

Az európai integráció a kezdetektől fogva biztosítja a tagállamok közötti akadálymentes kereskedelmet, gazdasági fejlődésük előmozdítása érdekében. Könnyen beláthatjuk, hogy – nem egyenlően fejlett tagállamok esetén – ez elsősorban az erőseknek kedvez, hiszen versenyképes termékeik kereskedelme elé a gyengébbek semmilyen akadályt nem tudnak állítani, piacaikat az erősek ellen semmilyen kereskedelempolitikai eszközzel nem tudják szabályosan megvédeni. Vagyis, az integrációból az erősek (évtizedek óta) több előnyt tudnak kovácsolni a maguk számára, mint a gyengék. Nem véletlenül fogalmazta meg az 1993-as koppenhágai csúcs a keleti bővítés kapcsán azt a kritériumot, amely arra vonatkozott, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell tudniuk birkózni az egységes piacon lévő verseny erőinek nyomásával. Ennek valódi tartalmát most kezdjük megérteni.

A közös költségvetés persze némileg ellensúlyozza ezeket az aránytalanságokat. De az EU GDP-jének 1 százalékára rúgó összeg nem elegendő a probléma megoldásához, még a forrásoknak a kohéziós országokban való optimális mértékű és hatékonyságú felhasználása esetén sem.

Amikor tehát a legfejlettebb EU-tagállamok globálisan kiemelkedő versenyképességét méltatjuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezen eredményeiket részben a fejletlenebb periféria kontójára érik el. És ez még inkább így van az euróövezet perifériája esetében, amely még a versengő valutaleértékelés eszközét sem tudja bevetni saját termékei belső piaci versenyképessége érdekében. Ezzel a megállapítással feltétlenül kiegészítendő Bartha Attila e blogon megjelent írása, amely jól rávilágít az európai versenyképességnek a perifériából eredő gyengeségeire, de nem tér ki a magországok felelősségére a történésekben.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az euróövezetet alkotó 17 tagállam között eredendően is hatalmas fejlettségbeli különbségek voltak, amelyek a válság kirobbanása óta csak nőttek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a World Economic Forum versenyképességi rangsora szerinti két szélső EU-tagállam (Finnország és Görögország) egyaránt a valutaövezet tagja.

Az európai integráció elkövetkező éveinek főbb fejleményei meg fogják mutatni a magországok valódi elkötelezettségét a szolidaritás európai eszméje mellett. Az Európa Központi Bank válságkezelésében egy ideje észlelhető finom változások, a válságalapok (European Stability Mechanism, European Financial Stability Facility) felállítása, a bankunió tervének körvonalazódó megvalósulása, valamint a föderatív Európa kidolgozására tett legújabb lépések mind abba az irányba mutatnak, hogy a legfejlettebb EU-tagállamok talán kezdik belátni: hosszú távú versenyképesség egy fejlett EU-tagállam számára nem létezhet a EU-szintű versenyképesség nélkül. EU-szintű versenyképesség pedig nem létezhet EU-szintű szolidaritás nélkül.

A szolidaritás ezzel együtt sem lesz teljes, ha a föderáció nem fedi majd le az Európai Unió egészét. Mindez persze nem menti fel a felzárkózás előtt álló tagállamokat az alól, hogy az unió versenyképességéért ők is mindent megtegyenek, egyszer s mindenkorra felhagyva a potyautazás és az erkölcsi hazardírozás eddig tetten érhető gyakorlataival.