A szerző elemző

Ahogy az várható volt, a pénteken véget ért EU-csúcs sem volt képes érdemi választ adni a költekezés kontra növekedés (ál?)dilemmájára. Persze az eddigi tapasztalatok alapján ezt nem is várhatta komolyan senki.

A lényegi döntések meghozatalát szokás szerint későbbre halasztották, amihez most még az is jó ürügyet szolgáltathatott, hogy november elején áll fel az új Európai Bizottság, és ez „friss lendületet” adhat a gazdaságpolitika rendbetételéhez. Szép remények, de az euróövezet jelenleg inkább éppen afelé halad jó úton, hogy maradék gazdaságpolitikai hitelességét is eljátssza, hathatós francia segítséggel.

Az újabb konfliktus múlt szerdán kezdett eszkalálódni, amikor Franciaország benyújtotta a Bizottságnak a 2015-re vonatkozó fiskális terveit. Ezek szerint a korábbi vállalásokkal ellentétben Párizs jövőre csak 4,3 százalékra szándékozik szorítani a költségvetési deficitet, míg a 3 százalékos szint elérését 2017-ig tolná ki. Mindeközben az államadósság-állomány jövőre a GDP 97,2 százalékára nőne, szemben a 2013-as 92,2 százalékos értékkel. Különösen kellemetlen a dologban, hogy Franciaország ellen 2009 óta folyik túlzott deficit eljárás, és Párizs azóta már két alkalommal kapott haladékot a kötelező maastrichti referenciaértékek elérésére.

Az ilyen esetekben nyilvánvaló kérdés megválaszolására, hogy Párizs miért nem hajlandó azokra az áldozatokra, amelyeket a balti államok vagy Írország hasonló helyzetekben hoztak, és amelyeket egyébként bármely más tagállamhoz hasonlóan kötelessége lenne megtenni, a franciák szokás szerint kétféle érvet alkalmaznak. Egyrészt mert csak, hiszen „Franciaország egy nagy nemzet”, és „tűrhetetlen, hogy Franciaországról így (értsd: mint bármelyik kisebb tagállamról) beszéljenek”, ahogyan azt Manuel Valls szocialista kormányfő meg is fogalmazta. Másrészt pedig a versenyképességi gondokkal küzdő tagországok (és Soros György) bevett mantrája is előkerül ilyenkor: a takarékosság a növekedés gyilkosa, csak ezt az önző északi tagállamok, főleg pedig Németország nem hajlandók belátni, mérhetetlen károkat okozva ezzel. Az, hogy a mostani magas adósságszintet részben eredményező korábbi kiadások gyakorlatilag semmilyen konjunkturális hatást nem eredményeztek, nem különösebben foglalkoztatja az ilyen érvek hangoztatóit. Olyannyira nem, hogy Franciaországnak megint sikerült egy sajátságos ötlettel előállnia. Párizs még a most benyújtott, enyhén szólva nem kielégítő takarékossági ütemtervének betartását is feltételekhez köti. A tervezet 50 milliárd eurós megtakarítást irányoz elő 2017-ig, amit a kormányfő, illetve Michel Sapin pénzügyminiszter és Emmanuel Macron gazdasági tárcavezető szerint Németországnak egy szintén 50 milliárdos keresletélénkítő beruházási csomaggal kellene kompenzálnia – ha kell, állami forrásokból.

Ez az "ajánlat" több szempontból is nagyon érdekes. Először is jól illusztrálja, hogy a francia politikusok továbbra sem szabadultak meg 17. századi merkantilista reflexeiktől. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy Németország a szociális piacgazdaság híveként azért elsősorban mégis a magántőke szerepével számolna a szóban forgó 50 milliárd euró kapcsán. A másik pedig, hogy a sajátos kreativitás még mindig nem veszett ki a francia politikusokból. Ha belegondolunk egy pillanatra, bármely más tagállam részéről teljesen abszurdnak tűnne egy ilyen felvetés, és valószínűleg meglehetős értetlenséggel találkozna. Eleve kinek jutna eszébe, hogy ezt a két dolgot (a francia megszorítást és a német költekezést) ilyen módon összekapcsolja?!

A francia gazdasági miniszter mindeközben pedig attól az elég meredek húzástól sem riadt vissza, hogy szoros párhuzamot vonjon a mai francia és német helyzet, illetve a harmincas évek Európájában uralkodó gazdasági állapotok között. Macron szerint a kormányok akkor is indokolatlanul szigorú költségvetési politikát folytattak, amiről persze azóta tudjuk, milyen katasztrofális következményeket vont maga után. Alapvetően ez sem ügyetlen húzás, hiszen egy ilyen argumentumot minden történelmi felelősségtudattal rendelkező komoly német politikusnak legalábbis mély megfontolást színlelve kell fogadnia, még ha mégoly hajmeresztőnek tartja is. Az már más kérdés, hogy mennyire hatja meg ugyanez a felvetés Brüsszelt. Valószínűleg önmagában kevés lesz a deficiteljárás újabb enyhítéséhez.

Az már sokkal inkább fontos szempont lehet, hogy milyen furán festene, amint a jelenlegi leköszönő Bizottság egyik utolsó intézkedésével az október 29-i korrekciós határidő leteltével elutasítaná a francia tervezetet. Ilyen módon Jean-Claude Juncker és az új Bizottság hivatalba lépése napján mindjárt egy rendkívül kellemetlen Párizs-Brüsszel konfliktus kellős közepén találná magát. Ráadásul a helyzet külön pikantériája, hogy mindezt Pierre Moscovici leendő gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztosnak kellene majd kíméletlenül számon kérnie Párizson, aki eddig a barikád másik oldalán állva éppen a francia költségvetés alakulásáért felelt a szocialista kormány pénzügyminisztereként. Moscoviciről annyi mindenestre már kiderült, hogy a teátrális gesztusok nem idegenek tőle. Háromórás EP-meghallgatása végén a nagyobb hatás érdekében német nyelven jelentette ki, hogy biztosként teljes mértékben tiszteletben tartja majd az EU fiskális paktumát. Ez nagyon jól hangzik, de vajon elég erős-e benne az EU ügye iránti elkötelezettség a nemzeti érdekek háttérbe szorításához? 

Azért az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a tartósan gyenge gazdasági teljesítmény, az enyhén szólva súlytalan államfő és a vele szorosan összefüggő politikai döntésképtelenség ellenére Franciaország továbbra sem vesztette el nagyhatalmi allűrjeit. A francia diplomácia gyakorlatilag 1871 óta, változó sikerrel ugyan, de folyamatosan képes elérni azt, hogy olyan fajsúlyú pozícióból tárgyaljon partnereivel, amelyet az ország tényleges gazdasági (katonai) hatalma egyáltalán nem tenne indokolttá. Ebből a közel 150 éve folyamatosan működő bravúrból mindenesetre sok kormány diplomatái és kommunikációs szakemberei tanulhatnának.