A szerző közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem docense

Nemrég e blog azt a kérdést járta körül, hogy lesz-e valaha európai démosz? A kiépülő politikai uniónak közös nevezőre kell majd jutnia a piacgazdaság európai modelljét illetően is. A Journal of European Public Policy 2012-ben különszámot szentelt a kapitalizmus európai változatainak. Ez alapján vesszük sorra, hogy a kontinentális Európa három legnagyobb gazdaságának alapvető intézményei és jellemzői hogyan változtak a válság előtt, alatt és óta. Lesz-e valaha egységes európai piacgazdaság? 

Az Európai Unió legnagyobb gazdasága a német, amelyet a koordinált piacgazdaság mintájának tekintünk. Németországban nagy hagyománya van az egyeztetésen alapuló politikaalkotásnak. Az elmúlt időszakot is összehangolt, széles körű szakmai-politikai konzultációval meghozott és végrehajtott reformok jellemezték a pénzügyi és társasági jog, a munkapiac, a képzési rendszer és a jóléti juttatások területén.

Németországban az EU liberalizációs hatása leginkább a pénzügyi szektorban jelentkezett, de a vállalatirányításban is megjelentek a nyitottabb, rugalmasabb formák a cégek megállíthatatlan nemzetköziesedése nyomán. A 2000-es évek eleji reformok egyrészről sokat faragtak a munkavállalói jogokon és a szociális transzferek mértékén, ami ugyanakkor adócsökkentésnek is teret adott (az 1999-es, 48 százalékos GDP-arányos állami újraelosztást így 2009-re 43 százalékra mérsékelve). Másrészről – a munkaerő egységköltségének szinten tartása és a vállalkozói terhek jelentős csökkentése révén – segítettek megőrizni a versenyképességet az euró bevezetését követő konjunktúrában és a válságban is. Mindeközben megmaradt a német gazdaság alapvető intézménye: az együttdöntés (Mitbestimmung) többszintű mechanizmusa. A sokféle erő eredőjeként létrejövő intézkedések így továbbra is mérsékeltek, megfontoltak és árnyaltak.

A német szövetségi állam által közvetlenül támogatott felnőttképzések általános jellegűek, és arra irányulnak, hogy az iskolarendszerből leggyengébbekként kikerülő (sokszor migráns családokból származó) aktív korúakat sikerrel vezessék be a munka világába – ezzel hangolva össze a képzési szférát a gazdaságpolitika céljaival. Az állam ezenfelül még támogatást nyújt a szociális partnereknek, hogy ők alakítsanak ki akár a saját profiljukra szabott szakképzéseket.

Franciaország a klasszikus besorolás szerint kontinentális európai kapitalista modellt követ. A gazdaság szigorúan a társadalmi alrendszerek egyike, ezért a mindenkori politikai irányításnak a gazdaságot érintő intézkedéseihez (is) szüksége van társadalmi támogatottságra. Ennek érdekében a politika – légyen az jobb- vagy baloldali – rendre úgynevezett domináns társadalmi blokkokat képez, amelyeknek aztán igyekszik célzottan megfelelni. Ez a hozzáállás a 20. században működött, hiszen a társadalmat jól fel lehetett osztani: munkásokra (és bevándorlókra), kisvállalkozókra és kereskedőkre, nagyiparosokra és bankárokra, valamint entellektüelekre. A 2010-es évekre azonban a társadalmi változások megborították ezt a rendszert: a munkásréteg vékonyodik, de a helyét fokozatosan elfoglaló, bővülő létszámú szolgáltató szektor már korántsem olyan egységes. A bevándorlókat az élet minden területén megtaláljuk, az alulképzett külvárosi tömegektől a befutott orvosokig és sikeres üzletemberekig. A tulajdonosi struktúrák átalakultak, megjelentek a külföldi, főleg intézményi befektetők a francia gazdaságban, a tőkével együtt új, kockázatvállalóbb üzleti kultúrát is magukkal hozva. Kialakulóban van ugyan egy modern polgárság (bourgeoisie), amely városlakó, tanult, felvilágosult és a világra nyitott, ám ez sem olyan homogén réteg, mint a 20. század társadalmi blokkjai.

A francia, magát továbbra is aktívként definiáló politika pedig egyelőre nem találja a fókuszt. E világos orientáció nélküli gazdaságpolitikában a válságkezelésnek egyetlen hatása érezhető: mivel az állam jobb híján, mindenki kegyét egyszerre keresve költekezéssel próbálta kivezetni a gazdaságot a válságból, a francia államadósság az EU-ban az egyik legmagasabb lett, az eladósodás dinamikája pedig egészen ijesztő. A bruttó államadósság GDP-hez viszonyított aránya öt év alatt 64 százalékról (2008) 90 százalékra (2012) emelkedett, és az IMF prognózisa szerint 2014-ben 95 százalékon fog tetőzni. A kapitalizmus francia modellje átalakulóban van, de még nem tudni, milyen irányba.

A kontinentális Európa harmadik legnagyobb gazdaságát, Olaszországot régóta az úgynevezett családi kapitalizmus jellemzi. A vállalatokban, a legkisebbektől a legnagyobbakig, dominánsan családok töltik be a tulajdonosi és vezetői szerepeket, amelyek generációkon át apáról fiúra (nagyon ritkán lányra) szállnak. A családi kapitalizmus történelmileg kialakult modellje sokáig biztosította Olaszország számára a sikert: a cégek a társadalom szövetébe ágyazva olajozottan tudtak működni, a családi-baráti kapcsolatok megalapozták a boldogulást. A vállalatok tőkéjének jelentős részét a (láthatatlan és számvitelileg kimutathatatlan) kapcsolati tőke adta. A globalizáció és a technológiai forradalom azonban aláásták az olasz modellt. Már nem sokat ér a maximum országos szintű beágyazottság, és a családi-baráti háló inkább gátolja a változásokhoz való gyors alkalmazkodást. Enélkül viszont az olasz cégek komoly térvesztést szenvednek el más országokbeli versenytársaikhoz képest. Savanyú hab az ízetlen tortán, hogy az euró 1999-es bevezetése óta Olaszország elvesztette évtizedeken át alkalmazott exportélénkítő eszközét, a valutaleértékelést: az eurót már nem lehet állandóan gyengíteni, mint egykor a lírát. Olaszország – a családi kapitalizmussal együtt – tehát válságba került és szenved, a megoldás pedig egyfajta rendszerváltás lenne, ami várat magára.

Németországnak nem sikerül az együttdöntés rendszerét „exportálnia”, annak látványos sikerei ellenére sem, Franciaország és Olaszország pedig nehezen válnak meg hagyományaiktól, hiába nem tudnak már érdemben profitálni belőlük. Egyelőre nem körvonalazódik az egységes európai gazdálkodási modell – és akkor a többi huszonöt tagállammal még nem is foglalkoztunk.

Jelen írás részben a szerzőnek „A verseny fogalmának különböző értelmezései Európában” elnevezésű kutatási projektjén alapul. A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú projekt keretei között valósul meg.