A szerző elemző

„Önmagában az udvariasság nem elég ahhoz, hogy a kínaiaktól megkapjuk, amit szeretnénk”–hangzott el a múlt heti EU–Kína-csúcson Karel De Gucht intése. Az uniós kereskedelmi biztos szerint mindkét fél nyilvánvalóan a saját egyedi érdekeit tartja szem előtt, és Európa számára az a legfontosabb, hogy egy közös hangon fogalmazza meg ezeket. Ez a feddéssel felérő megjegyzés elsősorban azokra a különleges partnerségi kapcsolatokra vonatkozik, amelyeket egyes tagállamok bilaterális alapon működtetnek Pekinggel, esetenként nemzeti érdekeiket a közös tagállami szempontok elé helyezve. Persze ez elsősorban Németországnak szólt, de nem az EU legnagyobb gazdasága az egyetlen, ahol Kína fogadókészséget találhat „különutas” megoldásokra vagy legalábbis véleményekre.

A közösségi és a tagállami érdekek legmarkánsabb ütközőfelülete Kína kapcsán nyilvánvalóan a külkereskedelem. A legutóbbi példa volt erre, amikor Philipp Rösler német gazdasági miniszter „súlyos hibának” nevezte, hogy az EU dömpingvám kivetését fontolgatta az Európát elárasztó olcsó kínai napelemekre. De Gucht ezt hátbatámadásként értékelte, és a Berlint kritizálók nem mulasztottak el arra sem emlékeztetni, hogy a napelem-mizéria leginkább éppen az olcsó kínai konkurenciától szenvedő német gyártók nyomására tört ki 2012-ben. Csakhogy egy gyors fejszámolás (és esetleg informális pekingi jelzés) után Berlin valószínűleg rájött: néhány napelemgyártó érdekeinek a védelme nem biztos, hogy megéri, mondjuk a Kínába irányuló autóexport veszélybe sodrását.

Az ilyen jellegű széthúzás ugyanakkor korántsem korlátozódik a Kínával „különleges partneri viszonyt” ápoló Németországra. A tagállami álláspontok nyilván elsősorban a hazai gazdaságszerkezet függvényei. Így például a cipőbehozatal kapcsán 2006-ban kirobbant dömpingvám-ügy is eszerint osztotta meg az országokat. A még mindig komoly hazai cipőgyártó-kapacitásokkal rendelkező olaszok és spanyolok harcos dömpingvám-pártiak voltak. Ezzel szemben a kínai gyártású cipők kereskedelméből élő üzletláncoknak, vagy kizárólag Ázsiában termelő, de európai székhelyű sportszergyártóknak otthont adó tagországok értelemszerűen ellenezték a büntetővám kivetését.

Persze, ha egy pillantást vetünk az EU és Kína közötti kereskedelem mutatóira, érthetővé válik, hogy miért keveredik Németország a legtöbbször a „különutasság” gyanújába. Az EU-ba érkező kínai import értéke 2012-ben közel 290 milliárd euró volt, miközben az uniós kivitel csupán 144 milliárd. De ennek az exportnak közel a felét 66,6 milliárd euró értékben német iparcikkek alkották: autók, gépipari berendezések, elektromos és optikai cikkek, illetve vegyi anyagok. A német ipar kulcságazatai számára Kína jelentősége egyre nagyobb, és enélkül a felvevőpiac nélkül a legtöbb nagy cég komoly problémákkal nézne szembe, különös tekintettel arra, hogy ez a kiviteli volumen több mint a tizenkétszeresére bővült 1995 óta.

A megkülönböztetett német–kínai kapcsolatok egy elég egyszerű és pragmatikus alapelven nyugszanak: piacot technológiáért cserébe. Vagyis a német exporttal párhuzamosan folyamatos technológiatranszfer is zajlik Kína irányába. Ugyanakkor önmagában a kereskedelmi pragmatizmus még nem biztos, hogy elég lenne Peking megkülönböztetett figyelméhez, ami a diplomácia világában is folyamatosan megnyilvánul Németország irányába, számos tagállam rosszallásának kíséretében. Helmut Schmidt egykori szociáldemokrata német kancellár az elsők között volt azon nyugati vezetők sorában, akik hozzájárultak Kína nyitásához a világ felé. Az 1989-es Tienanmen téri vérengzés után Schmidt volt az első rangos nyugati vezető, aki ellátogatott az ázsiai országba, és ezt a történetileg meglehetősen hosszú emlékezettel bíró kínaiak nem is felejtették el. Li Ko-csiang miniszterelnök májusban nem mulasztotta el tiszteletét tenni az egykori kancellárnál németországi látogatása során.

Persze önmagában Németország meg sem közelíti az EU egészének jelentőségét a kínai külkereskedelemben. Az unió Peking legfontosabb partnere, és a kínai növekedés nagyban függ az oda irányuló európai befektetésektől, illetve közvetetten az Európától ilyen-olyan úton megszerzett technológiai ismeretektől. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Peking erőteljesen szorgalmazza a közös szabadkereskedelmi megállapodás létrehozását, ami a világ legnagyobb volumenű együttműködése lenne, ha megvalósulna. A dologban az a legbizarrabb, hogy az Egyesült Államokkal fennálló cvíder hangulat, illetve az amerikai politikai elit megosztottsága miatt nem kizárt, hogy Brüsszel előbb köt ilyen megállapodást Pekinggel, mint Washingtonnal. Hát ha még azt is hozzávesszük, hogy a derűlátó várakozások szerint 2020-ra 1000 milliárd euróra nőhet az EU–kínai külkereskedelem teljes volumene. Mindezek fényében az időnként felmerülő kardcsörtetés, illetve a menetrendszerű kínai packázások ellenére sem valószínű egy komolyabb törés a kétoldalú áruforgalomban.

A külkereskedelem ugyanakkor nyilván nem az egyetlen front, ahol Kína erőteljesen „differenciál” az egyes tagállamok között. Az euróövezeti hitelválság során a bajba került déli tagállamok számára valóságos reménysugárként tűnt fel Kína 2011-ben, miután több helyen is államkötvény-vásárlási és befektetési ígéreteket lengetett be. A görögök vagy a portugálok esetében nyilván nem annyira a hatalmas felvevőpiac lebegett a kínai döntéshozó szeme előtt, hanem egyrészt befektetési lehetőség a 3000 milliárd dollár körüli valutatartalék számára, másrészt európai kereskedelmi hídfőállások kiépítése, mint ahogy azt a pireuszi kikötő példája is mutatja. A dolognak a jelek szerint azonban nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Csalódniuk kellett azoknak, akik már az eladósodott tagállamok kínai felvásárlásának rémképét vizionálták, mert elmaradtak a nagyszabású be- és felvásárlások.

Annyi azonban bizonyos, hogy az uniós intézmények jelenlegi működése mellett Kína továbbra is inkább hajlamos lesz arra, hogy egy valóban egységesen irányított és meghatározó európai befolyással bíró entitással, vagyis jelen állás szerint Németországgal komolyabban tárgyaljon, mint a 28 tagállamot képviselő szervekkel.