A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

Nem mondhatjuk, hogy a tizennégyes év kellemes asszociációkat hív elő az Európáról – és Európában – gondolkodók számára. A száz évvel ezelőtt, 1914-ben kitört nagy háború maga alá temette Európa boldog békeidejét, a kontinens népeinek addig meglévő, kicsattanó optimizmusát és a jövőbe vetett kitartó hitüket. Az I. világháború egyes megközelítések szerint nem is 1918-ig, hanem 1945-ig tartott. De ha távlatokban gondolkodunk, nyugodtan ide írhatjuk 1957-et, a Római Szerződés aláírásának dátumát; 1989-et, a kommunizmus európai bukásának évszámát; vagy az 1992-es évet, az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés aláírásának idejét. Vagy ide sorolhatnánk az azóta megkötött számos egyéb szerződést és egyezményt is, amelyek legvégső soron mind azt a célt szolgálták, hogy ezt a huszadik században önmagát többször is összekaszaboló, ősi civilizációja ellenére némiképp ön- és közveszélyes kontinenst megóvják saját rosszabbik énjétől. A látszat ellenére ugyanis a politikailag korrekt, bürokratikusan körülményes, kiszámíthatóan szürke felszín alatt ott kavarognak azok a tagállamok közötti politikai, gazdasági és kulturális feszültségek, amelyek egy bizonyos ponton túl újra szétvethetik az így is akadozó európai integrációt.

„Merre van az előre? Előrébb ment-e az EU, vagy leállt?” – kérdez vissza Schöpflin György fideszes néppárti EP-képviselő egy minapi interjúban arra a kérdésre, ment-e előre az EU szekere 2013-ban. Az uniós folyamatokat politikatudósként és politikusként belülről és kívülről egyszerre figyelő Schöpflin szerint „az biztos, hogy a Bizottság tovább alkotta a szabályokat”. De hogy a politikai közösség merre tart, arról már megoszlanak a vélemények. Optimistább időkben nagyobb hírverést kapott volna az a tény, hogy a szűk két évtizede még háborúzó Horvátország csatlakozik az unióhoz. De idén mintha magában Horvátországban és az EU régi tagállamaiban is csak egy vállvonással vették volna tudomásul ezt az eseményt. Ahogy eddig se, úgy gyaníthatóan a következő hetekben sem lesz vezető hír és forró téma, hogy Lettország 2014. január elsejével csatlakozik a sokat kritizált, sokak által régóta temetett eurózónához. A saját kormányaikba, régi pártrendszereikbe és a brüsszeli szöszmötölésbe belefáradó nyugati közvélemény pedig az év végén meglepődött azon, milyen hevességgel tüntetnek az európai orientáltságú ukránok az Oroszország felé való közeledés ellen.

Európa nyugati feléből nézve sokszor helyi jelentőségű ügyeknek tűnnek ezek az események; pedig valójában nagy lépések Kelet-Európa sokat látott népeinek, amelyeknek évtizedekig kellett küzdeniük a szabadságukért és a természetes európai közösségbe való visszatérésükért.

De akkor is: ezek a fejlemények távol történnek az európai centrumtól, a fejekben még mindig létező Vasfüggönyön is túl. Onnan nézve mostanában mintha csak a szegény Kelet-Európából érkező, jóléti rendszereket kihasználó bevándorlókat, no meg az egyre kisebb lépéseket egyre lassabban megtevő európai intézmények bénultságát vennék észre. A bankunió persze előrehaladás az integrációban, de az ezzel kapcsolatos történések egy évtizedesnek szánt folyamat kezdő lépéseit jelentik csak.

Az öreg kontinens ilyen körülmények között készül – ha egyáltalán készül – a jövő évi európai parlamenti választásokra. 2014 májusának vége messzinek tűnik ugyan, de az egyre lassabbnak és eseménytelenebbnek tűnő európai közéletben már most is kirajzolódnak a várható fejlemények. Az európai választások az eddiginél is kevésbé fognak a hagyományos jobb- és baloldali nézetek konfliktusáról szólni. Mi több, megtörténhet, hogy – egyes európai tagállamokhoz hasonlóan – a mérsékelt bal- és jobboldal még szorosabb összefogása jellemzi majd a 2014 utáni Európai Parlamentet – a megnövekedett számú EU-szkeptikus erőkkel szemben. Mert 2014 a hagyományos, alapvetően integrációpárti politikai erők és a hol széljobbról, hol szélbalról, hol konzervatív-üzletpárti-liberális oldalról érkező euroszkeptikus pártok konfliktusáról fog szólni.

A legkomolyabb viták a megszorítás vs. növekedés, a további integráció vs. nemzetállami visszaerősödés és az EU alapvető szabadságai vs. az azok (pl. a szabad mozgás) korlátozásának hívei között folyhatnak. A szkeptikusok közül ki szélsőségesen, ki radikálisan, ki mértékletesen fogalmazva kérdőjelezi meg az EU jelenlegi állapotát és az ortodox integrációpártiak érveit. Az utóbbi tagállami parlamenti választásokon már több helyen is erősödő EU-szkeptikusok a jellemzően alacsony részvétel mellett lezajló EP-választásokon még jobban áttörhetnek, gondoljunk csak a britekre, a franciákra, vagy Németország és Ausztria új pártjaira. A választók protesthangulatát más országokban a változatlanul megoldatlan munkanélküliségi (különösen ifjúsági munkanélküliségi) problémák fogják tovább szítani.

Várható tehát, hogy a 2014-ben megválasztandó plénum lesz az eddigi legszkeptikusabb összetételű Európai Parlament. De az európai projekt bukásától most sem kell tartani: az EU-szkeptikusok terén is megmutatkozik kontinensünk sokszínűsége: Lettországtól Nagy-Britanniáig, Hollandiától Görögországig, Magyarországtól Franciaországig mindenhol máshogy szól és másképp cseng az unióval kapcsolatos szkepticizmus. Az ezt képviselő erők nem tudnak és nem is akarnak majd teljes mértékben összefogni. Viszont azt borítékolhatjuk, hogy mind hangosak lesznek, és kritikáik egy részét illetően lesz mit megfontolniuk az integráció felelős híveinek.

Utóbbiaknak persze nincs könnyű dolguk: kevés és inkább halovány kivételtől eltekintve nem látni és nem hallani az európai léptékben gondolkodó valódi államférfiakat és -asszonyokat, akik világosan és szabatosan meg tudják fogalmazni üzeneteiket: mi is az Európai Unió 2013-ban, 2014-ben, és hová akar tartani a közeljövőben. A brüsszeli bürokráciához szokott mostani eurokraták mintha elfelejtették volna, honnan is indult az integráció a negyvenes-ötvenes években, és kik is voltak annak alapító atyái. Pedig az ő, világégésben született és formált gondolataik, üzeneteik bármikor érvényesek lehetnek akkor, amikor Európa újra elveszni látszik a saját labirintusában. „Europa muss geschaffen werden”, vagyis „Európát meg kell teremteni” – mondta egyszer Konrad Adenauer. Keressük mai utódait, akik tudják felvetésére a válaszokat, és vállukra veszik a kontinens örökségének és jelenének terheit.