A szerző elemző

Mi a közös Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnökének karácsonyi beszédében és a Brüsszel főterén felállított, karácsonyfának csúfolt neoncső-installációban? Az, hogy mindkettő szembeötlő plaszticitással mutatja meg az EU jelenlegi állapotát. Van Rompuy karácsonyi beszéde kis túlzással úgy hangzott, mintha csak Utópia szigetén töltené a megfáradt eurokraták jól megérdemelt ünnepi szabadságát, és a maga körül látott idilli állapotok megihlették volna. Az Európai Tanács elnöke nem éppen temperamentumos és markáns személyiségéhez mérten kifejezetten határozott hangnemben mondta bele a kamerába, hogy minden a legnagyobb rendben, a károgó vészmadaraknak nem lett igazuk, az euróövezet kilábalt a válságból, a gazdaság pedig ismét növekedési pályára áll.

Mintha csak az atlantisziakat hallanánk az Erik, a vikingből: „Minden rendben van, nem süllyedünk.” Pedig az euróövezet legtöbb tagországának versenyképességi és foglalkoztatási mutatói nem kifejezetten ezt tükrözik. Kis túlzással lassan azt lehet mondani, hogy Németország, Ausztria, Hollandia és még néhány tagállam kivételével az unió országainak zöme végzetesen lemaradni látszik a globális versenyben. A korábban szintén jó pozícióban lévő Franciaország adatai is egyre siralmasabbak, és a párizsi baloldali vezetés legtöbb energiáját a populista gazdaságpolitikai intézkedések kiötlése mellett leginkább a németekkel és az általuk szorgalmazott pénzügyi fegyelemmel szembeni új keletű résistance köti le. És akkor itt most csak a szűkebb értelemben vett gazdasági problémákat érintettük, a vészjósló demográfiai, etnikai kilátásokkal nem is foglalkoztunk.

De hát Van Rompuy úr még az egy évvel korábbi beszédében kinyilvánította, hogy 2012 a pozitív gondolkodás éve lesz. Ami az eurokratákat illeti, nekik biztosan sikerült venniük ezt az akadályt, legalábbis a vezetői szint töretlen derűlátást mutat. Például amikor Van Rompuy Barroso bizottsági elnökkel és Martin Schulz EP-elnökkel közösen, széles mosolyok közepette átvette az EU-nak odaítélt Nobel-békedíjat. Az átvétel körüli presztízs-huzavona mindenesetre arra is jó volt, hogy megmutassa, mennyire nem világos, hogyan oszlanak meg a hatáskörök a három legfőbb tisztviselő között. (Van Rompuy esetében mondjuk nem annyira meglepő, hogy némileg homály fedi a tevékenységét, hiszen belga miniszterelnök korában sem tudták sokan, hogy tulajdonképpen ki is ő.)

Talán a legmeglepőbb Van Rompuy karácsonyi beszédében éppen a karácsony szó explicit említése volt, hiszen akár el is hagyhatta volna a politikai korrektség kedvéért. Sőt, a felvételen a háttérben jobboldalt mintha egy kivilágított karácsonyfa körvonalai is felsejlenének. Mindez uniós körökben ma már egyáltalán nem evidencia: az Európai Parlament idei karácsonyi üdvözlőlapján még csak véletlenül sem szerepel a „karácsony” kifejezés, hiába tiltakozott számos képviselő már egy éve a tavalyi, hasonlóra sikeredett képeslap miatt.

Az EU fővárosának tartott Brüsszelben pedig a jelek szerint már a köztéren felállított hagyományos karácsonyfa is meghaladni való, retrográd beidegződésnek számít. A város főterén, a Grand Place-on – vagy, ha úgy jobban tetszik, Grote Markton – sikerült egy meglehetősen bizarr neoninstallációval helyettesíteni a szokásos, óriás méretű karácsonyfát. Az igen széles körű felhördülésre reagálva az illetékesek sietve leszögezték, hogy mindennek semmi köze ahhoz, hogy a baloldali városvezetés 16 képviselőjéből 10 muzulmán. Ez derék, hiszen valóban furcsán venné ki magát, ha az EU egészét szimbolizáló téren egy, ebből a szempontból meglehetősen partikuláris és egyben igencsak vitatható érzékenység érvényesülne.

A brüsszeli turisztikai hivatal munkatársának magyarázata szerint egy főváros feladatai közé tartozik, hogy szakítson a hagyományokkal. Philippe Close meggyőződése e téren annyira erős, hogy a karácsonyfát hiányoló gyerekekre sincs tekintettel. A németalföldi hivatalnok szerint egy kisgyerek is tanulhat valamit a modern művészetről. Hát, egyfelől felmerül a kérdés, hogy tényleg ez-e a legjobb megoldás erre, vagy nem lenne-e ésszerűbb az erre valóban fogékony szülők gyerekeit elküldeni valamelyik kortárs kiállítás múzeumpedagógiai foglalkozására. Másfelől, ha már a brüsszeli „européerek” annyira fene modernek, miközben persze kimondva-kimondatlanul azért politikailag is igyekeznek nagyon korrektek lenni, akkor valamilyen frissebb formanyelvet is választhattak volna. A fénycsövekből készített installációk poénját ugyanis Dan Flavin, amerikai képzőművész már 1964-ben lelőtte, és az azóta eltelt közel ötven alatt néhányan rágtak még egyet-kettőt ezen a csonton. Szóval a neonfa több szempontból is ciki.