A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Amiben nem értünk egyet, arról inkább nem beszélünk. Mondhatni, évtizedeken át e logika mentén zajlottak az uniós egységfolyamatok, hogy tudniillik az európai projekt végéről nem csak felesleges vitát nyitni, de kontraproduktív is, hiszen a ködös távoli jövőért kár lenne beáldozni a jelent.

Látszólag ezt az aranyszabályt rúgta fel az Európai Unió, amikor – részben az elbizonytalanodott befektetők stabil jövőképre vonatkozó igényére válaszul – elhatározta, hogy papírra veti a gazdasági és pénzügyi unió kiteljesítésének, nevezzük így, egy valamikori föderációnak a forgatókönyvét. A tervezőasztalnál ülők, közülük is mindenekelőtt Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke azonban hamar rájött arra, hogy aki most a megosztó jövő kérdéseit feszegeti, az a jelenkori vívmányokat kockáztatja. Ezért a veterán politikus irányítása alatt a december 13-14-i uniós csúcstalálkozóra kidolgozott útiterv annál kevésbé konkrét lett, minél távolabbi időhorizontot próbál pásztázni.

Ez nyilvánvalóan hiányérzetet hagy majd azokban, akik arra számítottak, hogy a dolgozatból világosan ki fog derülni, melyik stádiumban és mikor vezetik be az eurókötvényeket, vagy mikor lesz Európának saját „pénzügyminisztériuma”. A főmérnök azonban tökéletesen tudja, hogy egy ilyen kiforrott, precíz részletekig kidolgozott mű csak elijesztene egyeseket, ma még nem releváns kérdésekre terelve a figyelmet azokról a témákról, amelyekben viszont reális lehetőség van az előrehaladásra. Olyan ez, mintha valaki egy magas lépcsőház tetején állna. Ha egy ugrással kellene az alsó szintre érnie, akkor nyilván inába szállna a bátorsága a mélységtől. Bezzeg, ha egyesével veszi a lépcsőfokokat, mindig csak a következőre koncentrálva, egyszer csak az utolsó lépcsőn találja magát, és onnan már nem nagy kunszt leugrani.

Így készül hát a gazdasági és pénzügyi unió is, amelyet végső formájában még nem lehet látni, de amelyről mindenki tudja, hogy egy nap kvázi egyetlen országgá gyúrja majd át a ma még rendkívül heterogén valutaövezetet, bankunióval, egységes gazdaságpolitikai és költségvetési kerettel és európai szintű demokratikus kontrollal.

A nagy projekt lényege, hogy a folyamat különböző szakaszaiban egyensúlyt hozzon létre két megközelítés, ha úgy tetszik, két eltérő helyzetű országcsoport között. Az egyik, földrajzilag déli fekvésű tábor tagjai a jelenleginél nagyobb szolidaritást kérnek, ami különböző pénzügyi mechanizmusokban nyilvánul meg, közös felelősségvállalással, európai szinten. Ilyen a válságkezelői funkciókat ellátó Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM), a majdan létrehozandó európai szanálási hatóság és alap, és ilyen lesz egy nap majd a közös kötvénykibocsátás is, amely csökkenteni fogja a szóban forgó országok által a piacokon felvett hiteleknek a költségeit.

A másik serpenyőben azok a tagállamok vannak, amelyeknek a fizikai és az erkölcsi tőkét biztosítaniuk kellene mindehhez. Ők azonban csak akkor oszthatják meg ezt az értékes nemzeti vagyont rászoruló európai partnereikkel, ha száz százalékig meg vannak győződve arról, hogy azok nem élnek vissza vele, és ha már közösködnének a pénzben, akkor a költségvetésüket és a gazdaságpolitikájukat is rendeljék alá a közös érdekeknek. Ellenkező esetben oda jutunk, amit David Cameron brit miniszterelnök úgy jellemzett, hogy egyes országok már a kezükben tartják Angela Merkel hitelkártyáját, de nem elégszenek meg ezzel, most már a PIN-kódot is kérik.

Magától értetődő, hogy olyan bizalomépítő folyamatról van szó, amely csak lépésről lépésre valósulhat meg. Van Rompuy útiterve éppen erről szól. A hangsúlynak az első lépésekre kell kerülnie, mert ha már az sem működik, akkor a táv többi részét el lehet felejteni. Annál is indokoltabb az óvatosság, mert a nagy integrációs elmozdulást nem a kormányok bölcs belátása, hanem egy politikai helyzet provokálta ki idén júniusban. Olaszország és Spanyolország akkor a piacok erős nyomása alá kerülve arra próbálta rávenni Berlint, hogy az újonnan létrehozott állandó válságkezelő alap, az Európai Stabilitási Mechanizmus közvetlenül is feltőkésíthessen spanyol és olasz bankokat. Merkel, nyomás alatt, akkor lényegében elindította azt a folyamatot, amely tíz éven belül (?) elvezethet a tényleges gazdasági és pénzügyi unióhoz. A kancellár ugyanis azt szabta előfeltételnek, hogy előbb jöjjön létre a valutaunión belül az egységes bankfelügyeleti mechanizmus, és ne álljon elő az a képtelen helyzet, hogy a spanyolok felügyelik a saját bankjaikat, de a cechet az ESM, és annak fő részvényese, Németország állja.

Az egységes bankfelügyeleti mechanizmus, amelyről optimális esetben még a csütörtöki csúcs előtt megállapodás születik a tagállamok között, tehát nem más, mint a bankunió alfája és ómegája, amiből a következő integrációs lépések is következnek. Ezek közül kétségkívül a legnagyobb jelentőségű az egységes európai bankszanálási hatóság és alap létrehozása lesz, talán már a 2014-es EP-választások előtt. Eredetisége abban rejlik, hogy első ízben nem nemzeti hatóság felel majd a bajba jutott pénzintézetek menedzseléséért és szükség esetén megmentéséért. Egy európai felügyelet ellenőrzi majd a bankokat, és szükség esetén az siet a segítségükre, ami az adósságválság kezelése szempontjából is lényeges, hiszen megtöri azt az ördögi kört, amely a bankok és az államadósságok között létrejött.

Van Rompuy (és előtte az Európai Bizottság) egy másik merész ötlettel is előrukkolt, amelyet több fázisban valósítanak meg. Ha minden igaz, már 2014 körül létrejöhet az eurózónán belül egy olyan pénzügyi „kapacitás”, amely egy későbbi különbejáratú euróövezeti büdzsé előfutára lehet. Embrionális formájában ezzel a limitált pénzügyi eszközzel ösztönöznék a versenyképesség terén elmaradt valutaövezeti országokat a szerkezeti reformokra, de – és itt lép be a két szempont közötti egyensúly kívánalma – csak akkor férhetnének hozzá a forrásokhoz, ha az uniós intézményekkel aláírt szerződésben jogi kötelezettséget vállalnak meghatározott reformok végrehajtására.

Ez az egyensúlypolitika hatja át az egész folyamatot, és ennek lesz része majdan egyszer az adósságmegosztás valamelyik formája is. Azt azonban látni kell, hogy a fent említett integrációs lépések majdnem mindegyike előfeltételezi, hogy valakik, valamikor pénzt tegyenek be a rendszerbe. Vagyis ott kötünk ki, hogy a németeknek ilyen vagy olyan címen a zsebükbe kellene nyúlniuk, méghozzá többször is. A jövő szeptemberben választás elé néző Angela Merkel számára ezért, érthető okból, nem sietős, hogy a bankuniót rohamtempóban állítsák fel, ami ugyanakkor a törékeny helyzetű déli tagállamoknak érdeke. Mindez magyarázatot ad arra, hogy miért olyan óvatos, félénk és – legalábbis a távolabbi fázisokat illetően – olyan szűkszavú Herman Van Rompuy korszakos útiterve.