A szerző elemző

„Németországnak nem szabad uralkodnia a többi nép felett, hisz ezért önnön lelkével fizetne. Ám Európa szellemi és morális jövője – ha még van neki – valóban Németország kezében nyugszik.” E sorok Egon Friedell bécsi író és rendező Az újkori kultúra története című, terjedelmes, de nagyon szórakoztató munkájában olvashatók. A szerző néhány évvel azelőtt vetette őket papírra, hogy 1938-ban, az Anschluss után levetette magát az emeletről, nehogy élve kerüljön a letartóztatására érkező SA-különítmény kezére. Mit üzen mindez a mának? 

Az azóta ismertté vált események fényében Friedell jóslata kissé furcsán hat. Egyfelől az első fele teljes mértékben beteljesedett, mert Németország az 1933 és 1945 közötti ámokfutásért – többek között – a lelkével fizetett. (A kérdésre, hogy pontosan milyen értelemben fizetett a lelkével, nézőponttól függően nyilvánvalóan igen eltérő válaszok adhatók, de ennek kifejtése nagyon messzire vezetne.) A legérdekesebb azonban, hogy mindezek után a jóslat második fele sem bizonyult teljes tévedésnek. A második világháború után kialakult új rendben valószínűleg kevesen mertek volna arra fogadni, hogy alig több mint hatvan évvel később Németország egykori ellenségei, a vezető európai országok és az Egyesült Államok azt kérik majd számon Berlinen, miért nem vállalja fel vezető szerepét. Igaz, ez a vezető szerep jelen esetben inkább gazdasági és politikai, semmint szellemi vonatkozásban értendő.

Például azt sem sokan hitték volna korábban, hogy a Deutschland AG-t, vagyis a nagyvállalatok és bankok kereszttulajdonlásaiból felépülő szövevényes német gazdasági modellt még a kilencvenes években is hűvös fölényességgel kritizáló The Economist a szövetségi választások előtt egy héttel Angela Merkel kancellár újraválasztását kívánja. A britek, a nagyobb hitelesség kedvéért, néhány sor erejéig ecsetelik, mennyire elhibázott a pénzügyi fegyelmet és megszorításokat erőltető német gazdaságpolitika, és mennyire el van maradva Merkel a hazai reformokkal. Ezután azonban nem átallják „nagy vezetőként” aposztrofálni a kancellárt, akire nemcsak Németországnak, de egész Európának szüksége van. Ki gondolta volna?

Persze a száz évvel ezelőtti reflexek nem tűntek el teljesen. Elég egy rossz mozdulat Berlinben és Párizsban, Londonban rögtön leporolják a jól bevált antant-propagandaszótárakat. Vagy akár nem is kell rosszat szólni, csak a német gazdaság bizonyul esetleg túl versenyképesnek más EU-tagokkal szemben, és máris ellenségesebb lesz a hangnem. Például 2010-ben, amikor Christine Lagarde még francia pénzügyminiszterként nehezményezte, hogy Németország más tagállamok növekedését gátolja erős exportjával. Hát, az ilyen felvetésekre akár azt is lehetne válaszolni: tetszenének versenyképesebbnek lenni. Olyan jelenségekre pedig nem is érdemes szót vesztegetni, mint amilyen az euróövezetbe már eleve csalással bejutó, évek óta uniós pénzügyi lélegeztetőn élő Görögország néhány évtized után hirtelen támadt különféle kártérítési követelései Berlinnel szemben.

Az már más kérdés, hogy ki hogyan képzeli ezt a vezető szerepet. Sokan úgy, hogy Németország vezessen, de ne a saját, hanem az ő elképzeléseik szerint. Például az euróövezeti hitelválság kapcsán előszeretettel kibicelő (vagy csak a demokrata washingtoni vezetés szinkronhangjaként megszólaló?) Soros György, aki több ízben felsorolta, hogy szerinte hogyan is kellene Németországnak felelősséget vállalnia a nyakig eladósodott euróövezeti tagállamokért, ha nem akar még nagyobb katasztrófát okozni. 

És persze ott vannak a saját összedőlt gazdasági modelljük romjai alatt roskadozó dél-európai országok, amelyek hajlamosak mindenért a németek „takarékossági diktátumait” hibáztatni, miközben sorban állnak a nagyrészt német forrásokból összeállított mentőcsomagokért, nehogy esetleg államcsődöt kelljen jelenteniük. Valahogy a takarékosságot sürgető mondatok mellett nem akarják meghallani a másik, már említett berlini üzenetet: tessék versenyképesebbnek lenni. Sokkal kényelmesebb azon siránkozni, hogy a megszorítások fogják vissza a gazdaságot, amely amúgy dübörögne, ha – úgymond – engednék.

Eközben pedig azt vetik Berlin szemére, miként akar vezetni, ha közben nem is vezet. Vagyis hogy elvárja, mindenki utánozza a német gazdasági modellt, de amúgy nem vállalja fel a vezető szereppel járó felelősséget. Kérdés, mit szólnának, ha felvállalná. Az elvárások kissé nehezen tűnnek összeegyeztethetőnek.

Bárhogy is legyen, azt valószínűleg belátták a legtöbb helyen, hogy Angela Merkelnek nincs nagyon alternatívája a számos híresztelés dacára továbbra is ereje teljében lévő európai gazdasági válságban. Elég csak körülnézni. A tönk szélén álló Spanyolország miniszterelnökének, Mariano Rajoynak nem jut jobb ötlet eszébe, mint hogy nevetséges műbalhét generáljon Gibraltár körül. Az ebben partnerként segédkező David Cameron brit kormányfő éppen a sebeit nyalogatja a szíriai konfliktus kapcsán kapott belpolitikai pofon után. A kormányválságokat nemzeti sportként űző olaszok pedig nem igazán jöhetnek szóba e tekintetben. És persze ne feledkezzünk meg a letűnt gloire fényét kitartóan kereső Franciaországról sem. Francois Hollande elnöknek leginkább a mindent agyonnyomó közszféra átalakításán kellene gondolkodnia, vagy esetleg azon, hogy hová tűnt 700 ezer állás a francia iparból ez elmúlt tíz évben. Ehelyett inkább vicces propagandaestet szervez a legnagyobb vállalatok vezetőivel, ahol drámai zenés aláfestés kíséretében ecsetelik a francia ipari és tudományos vívmányok egyedülállóságát.

Ebben a mezőnyben az európaiak valóban nem nagyon bízhatnak másban, mind Merkel újraválasztásában. Hacsak a Süddeutsche Zeitung címlapján ujjával bemutató Peer Steinbrück szociáldemokrata kancellárjelölt meg nem szegi az ígéretét, és össze nem áll az SPD a posztkommunista Linkével. Más már nem is hiányozna most Európának, mint egy ilyen koalíció.