A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Kifejezetten rossz előjelekkel készül az Európai Unió a 2014 és 2020 közötti többéves pénzügyi keretről, vagyis a költségvetésről folyó tárgyalások végjátékára. Annyira, hogy ha a bukmékereknél fogadni lehetne a november 22-23-ai csúcstalálkozó eredményére, egy esetleges sikeren és nem a kudarcon lehetne nyerni a nagyobb összeget.

Bár az EU éves GDP-jének mindössze 1 százalékát költi a közös kiadásokra, ami nem túl nagy ár Európa békéjéért, az új realitások mégis könnyen a tárgyalások fiaskójához vezethetnek a hétvégi csúcson. Ez önmagában még nem lenne nagy tragédia, hiszen korábban is előfordult már, hogy a lejáró pénzügyi időszak legvégén sikerült csak megállapodni a következőről. Így technikailag még egy év maradna az alkufolyamat lezárására, de egy agyonfaragott költségvetésnél még az is jobb lenne, ha a határidőre egyáltalán nem születne meg az egyezség. Ebben az esetben ugyanis a 2013-ra rögzített főösszegek alapján folytatnák az uniós politikák finanszírozását, ami több pénzt jelentene minden most tárgyalt forgatókönyvnél.

De melyek is azok az új realitások, amelyek most kisiklással fenyegetik a jellegénél fogva is rendkívül nehéz pénzügyi alkudozást? Mindenekelőtt, eddig még soha nem fordult elő, hogy a jelenlegihez hasonló súlyos és tartós gazdasági és pénzügyi válság közben kell zöldágra vergődni a keretköltségvetésről. A példátlan tagállami megszorítások mellett – lássuk be – nehéz lenne az uniós kiadások növelése mellett érvelni. A költségvetési források szűke ugyanakkor a nettó befizető országok számára egyúttal ürügy is arra, hogy csökkentsék a hozzájárulásukat. Régen rájöttek ugyanis arra, hogy egyre több pénzükbe kerül egy olyan Európai Unió finanszírozása, amelyben jelentős számbeli fölényben vannak a szegényebb országok, vagyis a nettó kedvezményezettek.

A javában tomboló euróövezeti válság sem növeli az adakozókedvet, hiszen éppen azoknak a déli tagállamoknak a megmentéséhez nyújtanak most az északi országok sokmilliárdos kölcsönöket, amelyekbe korábban hosszú éveken át rengeteg uniós felzárkóztatási forrást is pumpáltak, látványos eredmény nélkül. A tehetősebb országok adófizetői egyre kevésbé vevők erre, és ez az új önzés most igazságtalanul a felzárkózás szakaszában lévő közép- és kelet-európai országokat is sújtja.

A pénzügyi tárgyalások legnagyobb ellentmondása, hogy miközben a válság csökkenti a tehetősebb országok befizetői hajlandóságát, addig a szegényebb államok számára éppen krízishelyzetben nő meg drámai mértékben az uniós pénzek jelentősége. Elég csak Magyarországra gondolni, ahol 2009 óta csak uniós forrásból volt pénz közberuházásokra.
A tárgyalások eddigi szakaszában egyértelműen a nettó befizetők felé lejtett a pálya, amit az is mutat, hogy a legutolsó, de még mindig nem a végleges javaslat a hét év alatt több mint 75 milliárd eurót farag le abból a Bizottság által eredetileg javasolt keretből, amelyet a "kohéziós országok" (vagyis a büdzsé fő haszonélvezői) még éppen elfogadhatónak tartottak. Több nettó befizetőnek még ez a jelképesnek nem nevezhető vágás sem elégíti ki az igényeit. Németország 130 milliárd eurós, Nagy-Britannia pedig egyenesen 200 milliárd eurós csökkentésről beszél. 

Az eddigi sorozatos lefaragások, talán mondani sem kell, elsősorban éppen azokat a politikákat sújtottak a legnagyobb mértékben, amelyekből a szegényebb tagállamok többsége aránylag jobban profitál: a kohéziós politikát (-30 milliárd euró) és a közös agrárpolitikát (-25 milliárd euró). A költségvetési prioritások belső átrendeződésének ez a két terület látja elsősorban a kárát. Ám a legutóbbi, Herman Van Rompuy jegyezte javaslat óta még ennél is többről van szó: olyan megoldások születhetnek a vita során, amelyik gyengíteni fogják e két klasszikusan közös politika közösségi jellegét.

Mondani sem kell, ez a versenyképességi különbségek miatt legalább annyira rossz hír az elmaradottabb országoknak, mint a rendelkezésre álló pénzek lefaragása. Természetesen a kisebb költségvetésre is lenne gyógyír, ha a gazdagabb államok elfogadnák, hogy a meglévő, ám szerényebb költségvetésből a szegényebb országok és régiók igényeinek kielégítésére koncentráljanak. Erre ugyan néhányan (például a skandinávok és a britek) mutatnak hajlandóságot, de korántsem minden nettó befizető. A franciák például csökkenteni akarják a kiadások szintjét, miközben megőriznék a közös agrárpolitikában élvezett kiváltságos helyzetüket, és úgy faragnának le a felzárkóztatási büdzséből, hogy közben saját régióiknak létrehoznának egy átmeneti kategóriát.

A forrásokat persze hatékonyabban is fel lehetne használni. Őszintén szólva, van valami abban, hogy kevesebb pénzből is el lehet érni ugyanazt az eredményt, mint amelyre mai formájában a kohéziós politika vezet.

Végül még egy nagyon komoly akadály tornyosul a megegyezés útjában, és ez talán a legfontosabb: a hajthatatlannak tűnő, az európai érdekeket teljesen ignoráló brit pozíció, amely   mindenkinél nagyobb mértékben csökkentené a közös kiadásokat, és közben hallani sem akar a brit költségvetési visszatérítés módosításáról, főleg nem a csökkentéséről. Sajnos fennáll a veszélye annak, hogy ha a többi, nem könnyű kérdésben még sikerül is valahogy dűlőre jutni, David Cameron végül be fog inteni (vagyis vétózni fog), mert odahaza sikerült olyan légkört teremtenie, hogy brit szempontból ez számítana sikernek. Talán nem véletlen, hogy a Tanácsban szakértők már azon gondolkoznak, miként lehetne a brit vétó megkerülésével megkötni a költségvetési alkut.

Mindebből leszűrhető, hogy Magyarországnak – amellyel talán a legmostohábban bántak el az eddigi javaslatok – úgy kellene több pénzt kipréselnie az EU-ból, hogy közben a rendelkezésre álló költségvetési források folyamatosan csökkennek. „Mission impossible”, azaz lehetetlen küldetés, mondhatnánk. Ha a 2007 és 2013 közötti uniós transzferek nagysága a viszonyítási alap, vagyis nem érné be kevesebbel a magyar kormány, akkor alighanem egyet kell értenünk a fenti kijelentéssel. Annak, hogy ugyanakkora nyereménnyel hagyjuk el az uniós „kaszinót”, mint legutóbb, semmi esélye.

Utólag elnézve 2007 és 2013 között megütöttük a „főnyereményt”, amiben annak is szerepe volt, hogy az EU akkor messze túlbecsülte a magyar növekedési potenciált. Most valószínűleg alábecsüli, de ebben hazánk is ludas, hiszen a referenciának számító 2008 és 2011 közötti időszakban negatív növekedést produkált. De nem elég csak a pénz megszerzésére törekedni, azt hatékonyan, okosan és produktívan kell elkölteni. Azt egyelőre nehéz megjósolni, hogy hány százalékát lesz képes lehívni Magyarország a számára a jelenlegi pénzügyi időszakban rendelkezésre álló 25,7 milliárd eurós felzárkóztatási támogatásnak.  Mindenképpen elgondolkodtató, hogy a szép summa ellenére a hét év alatt nem, vagy csak alig közelítettünk fejlettségben az Európai Unió átlagához. Szerencsére azért akadnak jó példák is, mint a lengyel vagy a szlovák. Továbbá, ha jelentős összegeket is buknánk a kohézión, attól még kedvező lehet az összkép és az egyenleg. A Bizottság javaslatának értelmében egyes becslések szerint Magyarország még így is az első három kedvezményezett között foglalna helyet. Igaz, ez azóta negatív irányba változott, főleg azért, mert az utolsó javaslatok már a közvetlen agrártámogatásokból és a vidékfejlesztési forrásokból is lefaragtak.

Ettől függetlenül a magyar probléma (a kohéziós források közel 30 százalékos csökkenése) mára tudatosult mindenkiben, és ott lesz a fejekben, amikor az állam- és kormányfők november 22-23-án a számokról alkudoznak. Az asztalon is van már olyan megoldás, amely mérsékelheti a veszteségeket. Jó taktikázással, a támogatások felhasználási szabályainak számunkra kedvező befolyásolásával pedig tovább szűkíthető az a rés, ami a jelenlegi és a következő hétéves időszak uniós pénzügyi transzferei között tágul. Az agrárbevételek megvédését pedig rábízhatjuk a franciákra, akik jelentős lobbierőt képviselnek.

A dolgok pillanatnyi állása szerint úgy tűnik, hogy Magyarországnak kevesebb uniós támogatással kell beérnie a következő hétéves időszakban, mint 2007 és 2013 között, annak ellenére, hogy fejlettségi szintje érdemben nem változott az utóbbi évek alatt. Ennek elsősorban rajtunk kívül álló, de tőlünk függő okai is vannak. A cél most a veszteségek minimalizálása, és ha ez egyszer sikerült, a kevesebb pénzből többet kell majd tudni kihozni, mint EU-tagságunk első tíz évében.