A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Egy álló héten át némi túlzással az ország apraja-nagyja azt számolgatta, hogy mennyi pénzt kap Magyarország az EU-tól a következő hét évben, és ez az összeg hogyan viszonyul a jelenlegi, még az előző kormány által kitárgyalt pénzes borítékhoz. Hiába, „noblesse oblige”, tudvalévő, hogy a magyaroknak különleges érzékük van a számokhoz. És úgy látszik, különleges vonzalmuk is. Abban természetesen nincs semmi rossz, hogy megszámoljuk a pénzt, ami a házhoz áll.

Annál is inkább, mert kevés ország van ma az Európai Unióban, amelyik jobban rá lenne utalva a pénzben megmutatkozó közösségi szolidaritásra, mint éppen Magyarország. Brüsszelben általában hazánkkal szoktak példálózni annak szemléltetésére, hogy egyes tagállamok számára mennyire nem csupán szimbolikus jelentőséggel bír az uniós költségvetés. Egy uniós statisztika szerint nálunk 2009 óta a közpénzből megvalósuló beruházások 97 (!) százaléka EU-forrásból származott.

A régióban legalacsonyabb növekedési potenciállal rendelkező Magyarországnak égetően szüksége van arra, hogy az uniós pénzcsapból a jövőben is bőven csordogáljon a „manna”. Ez részben magyarázatot ad arra, hogy az egy évvel ezelőtt még Európa mumusának tekintett Orbán Viktor belátta: csak akkor érhet el tisztességes eredményt a többéves pénzügyi keretről folyó tárgyalásokon, ha az asztal csapkodása helyett kompromisszumokat köt és szövetségeseket keres magának. Irreális elvárás lett volna a mostani kormánnyal szemben a 2007 és 2013 között rendelkezésre álló összeg megnövelése, vagy akár szinten tartása a mostani alkudozások során. Ez akkor is igaz, ha szilárd meggyőződésem szerint Magyarország normális esetben még több pénzért tarthatta volna a markát, mint a jelenlegi időszakban, úgy, ahogy egyébként Lengyelország, Szlovákia és Románia is (bár utóbbinál kissé sántít az összehasonlítás). Erről azonban már a folyamat legelején lemondhattunk, ugyanis az országnak a jövőbeni források megszerzése szempontjából döntőnek bizonyult, 2008 és 2010 közötti, borzasztóan alacsony növekedési (csökkenési) rátája eleve determinálta a helyzetünket. Fonák módon olyan kirívóan, hogy a helyzetünk taktikai okokból érthető dramatizálásával a kormánynak sikerült a tárgyalópartnereivel elhitetnie és elfogadtatnia azt, hogy ha minden úgy marad, ahogy a Bizottság javasolta, égbekiáltó igazságtalanság fog történni.

Érthető, hogy sokan nem tudnak ellenállni a csábításnak, hogy a megszerzett pénz alapján hasonlítsák össze a Gyurcsány- és az Orbán-kormány teljesítményét. A kiindulópont azonban annyira más, a körülmények annyira különbözőek, hogy ennek nincs sok értelme. Talán csak egy dolog egyezik, bár ez eddig mindenkinek elkerülte a figyelmét: Gyurcsány és Orbán is lényegében ugyanarra a szakértői gárdára támaszkodhatott a tárgyalásokon. A jelenlegi kormányfő európai főtanácsadója az a Gottfried Péter, aki a legutóbbi költségvetési tárgyalások idején az Európai Ügyek Hivatalának vezetője volt. A jelenlegi brüsszeli főképviselő pedig az a Györkös Péter, aki akkoriban Gottfried legközelebbi munkatársa volt.

Kissé leegyszerűsítve a képletet, nem történt más, mint a szakmai stáb hozta a formáját.
Az elmúlt években már megszokhattuk, hogy az EU-hoz való viszonyunkat az érdek- (és kevésbé az érzelem-) központúság határozza meg, ami talán túlságosan is egyoldalúan a cash flow-n alapul. Ez szarvashiba. Magyarország számára a közvélekedéssel ellentétben igazából az lett volna a siker, ha az elmúlt hét év fejlődése alapján kevesebb uniós forrásra lett volna szükségünk, akárcsak a cseheknek. De, mivel az elmúlt hét évben csak nagyon mérsékelten tudtunk élni az uniós támogatások nyújtotta eséllyel, a siker kritériuma sajnos nem sokat változott. Ha igaz a mondás, hogy valaki a saját sikerének lett az áldozata, akkor a mi esetünkben elmondható, hogy a pénzügyi keretről folyó tárgyalásokon a saját kudarcunk (alacsony növekedés) nyertesei lettünk.

Az Európai Unió a következő hét évben is tisztességes csekket állít ki Magyarországnak. A pénz azonban csak egy dolog, legalább ennyire fontos, hogy el is tudjuk-e költeni, és főleg, olyan beruházásokra fordítjuk-e, amelyek tényleg az egész ország, és nem egyesek gyarapodását szolgálják. Érzésem szerint inkább ezen kellene elgondolkodni, mint meddő vitát folytatni arról, hogy akkor ki is hozott haza több pénzt a zsákban. Szép újságírói kihívás lenne – nem is tudom, hogy miért nem ambicionál senkit – annak utánanézni, hogy az idén véget érő hétéves időszakban milyen mértékben profitáltunk az uniós szubvenciókból. Mit jelentett nemzetgazdasági szinten ez a rengeteg pénz, becslések szerint több mint 7 ezer milliárd forint? Attól tartok, hogy messze nem annyit, amennyit ki lehetett volna hozni ebből. Ezt a vélekedést látszik alátámasztani az is, hogy hét év alatt alig egy-két százalékot közelítettünk az unió átlagos fejlettségi szintjéhez, pedig éppen a felzárkózásra adják a támogatások zömét. Persze úgy is fel lehet fogni, hogy a kohéziós támogatások nélkül még itt sem tartanánk.

Ha igaz az, hogy több pénzből nem sikerült maradandót alkotni, akkor az a logika is helytálló, hogy kevesebb pénzből is el lehetne érni ugyanezt az eredményt, nota bene akár többet is. A pénz adott, reális stratégia, ésszerű célok, jó programok és hatékony végrehajtás kellene hozzá. A múlt heti költségvetési alku számunkra legfontosabb üzenete, hogy az elszalasztott első esély után Magyarország most kapott egy másodikat.

Ha minden jól megy, ilyen második esélyt kaphatunk nyár elején is, amikor hazánkkal szemben megszüntethetik a túlzott mértékű államháztartási hiány miatt még 2004-ben, azonnal a csatlakozás után indult eljárást. A kormánynak most határozott esélye van elérni, hogy az ország végre felállhasson a „szégyenpadról”. A felmentés mellett szól, hogy Orbán Viktor mára a magáévá tette az EU fenntartható államháztartásra és adósságcsökkentésre vonatkozó célkitűzéseit, és egy rövid nyári megszakítással, tavaly tavasz óta konstruktívan együttműködik az Európai Bizottsággal. Brüsszelben úgy látják, hogy ebben vélhetően nagy szerepet játszott az is, hogy 2012 márciusában a Bizottság javaslatára az EU kilátásba helyezte a kohéziós támogatások egy részének felfüggesztését, először az unió történetében. A testületnél kitartanak amellett, hogy nem volt más választásuk, mert a költségvetési szabályokat szigorító gazdasági kormányzási csomag hitelessége forgott kockán.

Sajátos módon, ami akkor Budapest ellen dolgozott, az most éppen a segítségére lehet abban, hogy kilépjen az eljárásból. Ha ugyanis Magyarország meggyőzi Brüsszelt arról, hogy tartósan képes a GDP-arányosan 3 százalékos referenciaszint alatt tartani az államháztartási hiányt, akkor hitelességi kérdés az, hogy ezért elnyerje méltó jutalmát. Ez akkor is nyomós érvnek tűnik, ha a Bizottság egyébként abszolút nem ért egyet a költségvetési kiigazítás magyar kormány által választott módjával, ami a kiadások csökkentése helyett inkább a bevételek növelésére helyezi a hangsúlyt. Brüsszelben úgy látják, hogy ez a megközelítés, különösen az ágazati adók elburjánzásával, kontraproduktív és árt a növekedésnek. A kiigazítás minőségén ugyanakkor a jelek szerint nem bukhat el a magyar kormányfő terve, hogy idén tavasszal (kora nyáron) minden áron kikerüljön a túlzotthiány-eljárásból.

Sokan élnek a gyanúperrel, hogy a magyar kormányfő számára a jövő évi választások miatt is sürgető a deficiteljárás megszüntetése, hiszen nagyobb költekezés esetén sem kellene közvetlen szankcióktól tartania. Ebben a pillanatban megjósolhatatlan, hogy miként reagálna egy ilyen fejleményre az Európai Bizottság. Egyesek szerint érdemben már nem tudna beavatkozni a választások előtt, mások szerint azonban akár már ősszel kezdeményezhetné Magyarországgal szemben az eljárás újraindítását, ha a kormány által tett vállalásokkal ellentétes folyamatokat észlelne. És ezzel még csak meg sem kellene várnia a novemberi gazdasági előrejelzést. Mindez egyelőre csak hipotézis, a lényeg: Magyarországra két okból is érvényes, hogy 2013-ban második esélyt kap.