A szerző újságíró

A szerző előrebocsátja, hogy közel másfél évtizeden keresztül (1995–2009) Brüsszelben, tudósítóként követte nyomon Magyarország közeledését az Európai Unióhoz, és ha elfogult az integráció irányában, az annak köszönhető, hogy konfliktusos helyzetekben általában az Európai Bizottság kínálta megoldás bizonyult követendőnek és a relatíve legelfogadhatóbbnak.

Kevés olyan helyzet volt, amikor a brüsszeli apparátus elemzői, szakértői által kidolgozott javaslat helyessége nem nyert utóbb megerősítést. Különösen igaz ez a bővítési folyamatra. Márpedig ezek a javaslatok igyekeztek összebékíteni az alapszerződéseket, a közösségi és a tagállami érdekeket, és nem volt nehéz kimutatni, hogy a „brüsszeli logika” – hűen az alapítóatyák elképzeléseihez – az integráció megerősítése, ha úgy tetszik, az európai föderáció irányába mutat.

Általában megállapítható, hogy a rendszerváltástól a csatlakozásig Magyarország Európa-politikáját konszenzus övezte, és ha voltak is támadások, azok alapját az ellenzék és a kormány kötelező csörtéi képezték, nem pedig elvi megfontolás. Jól tükrözte ezt, hogy a csatlakozási folyamat politikai és szakapparátusi főszereplői nemigen változtak, az akkori aktorok ma is területük elismert szakértőinek számítanak, akik azóta is fontos posztokat töltenek be. Az Antall-kormány idején nyújtotta be Magyarország csatlakozási kérelmét, a Horn-kabinet alatt folytak a jogharmonizáció előkészületei, majd kezdődött el az úgynevezett screeninggel, azaz a joganyag átvilágításával, a problémák beazonosításával a hivatalos csatlakozási folyamat. Az első Orbán-kormány vezényelte le a jogfejezetek kitárgyalásának zömét, és végül Medgyessy zárta le azokat és írta alá a csatlakozási megállapodást. Kormányok jöhettek-mehettek, Juhász Endre főtárgyaló azonban végig a helyén maradt, személye garantálta a kontinuitást.

Valami azonban gyökeresen megváltozott. Szakítva a csatlakozást megelőző másfél évtized közvélekedésével, egyre gyakrabban hangzanak el olyan politikusi vélemények, amelyekben hazánk uniós tagsága finoman fogalmazva is „kényelmetlennek”, kevésbé tapintatosan pedig egyenesen gyanúsnak minősül. A tagság előnyének méricskélésében kalmárszellem érvényesül, és nyoma sincs az egykori felfogásnak, miszerint az unió Magyarország „testi-lelki” modernizációjának kulcsa. Akkor még joggal remélhettük, hogy a kohézió, a felzárkózás nem csupán gazdasági, de szellemi értelemben is megtörténik.

Az uniós tagság megkérdőjelezésében a Jobbik járt az élen. Programjában minden lehetséges területen támadta az EU-t, a csatlakozási megállapodás újratárgyalását követelte, ezzel párhuzamosan népszavazás kiírását sürgette, majd parlamenti különbizottság felállítását, amely számba venné, mit is hozott a konyhára a tagság, és milyen hátrányokkal járt.

A miniszterelnök számára inkább politikai téren bizonyul terhesnek a tagság. Tőle sem áll távol – legfeljebb nem mondja ki – a haszonelvűség, és nem nehéz feltételeznünk, hogy az eurómilliárdokban mérhető transzferek miatt nem merül fel – egyelőre – részéről a tagság megkérdőjelezése. Ám az nem kétséges, hogy az uniós alapértékek nehezen egyeztethetők össze a centrális erőtér koncepciójával. Orbán Viktor Magyarország csatlakozását az euróövezethez a homályos, nagyon távoli jövőbe tolta ki, fel sem vetve annak lehetőségét, hogy esetleg érdemes lesz néhány év múlva megvizsgálni, nem válna-e a tagság az ország hasznára. Ehelyett, meglehetősen önkényesen, olyan gazdasági célokhoz köti az euró bevezetését, amelyek teljesülése a legoptimistább forgatókönyvek szerint is csak évtizedekkel mérhető. Nem nehéz leleplezni a mögöttes szándékot. Az euróövezet tagjai elfogadják, hogy egyre több területen hangolják össze gazdaság- és pénzügypolitikájukat, ami azzal jár, hogy szuverenitásukat részben alárendelik a közösségi érdekeknek. Ez nem könnyen fér össze az orbáni szabadságharcos retorikával.

Az Európai Unióra gyarmatosítóként tekinteni meglehetősen abszurd. Lehet persze bírálni a profitra éhes tőkét, amely minden körülmények között maximalizálni igyekszik hasznát – ám kapzsiságának (többek között) éppen az uniós versenyszabályok szabnak határt és terelik átlátható mederbe a gazdasági folyamatokat. A tőke igyekszik piacokat szerezni, viszont az sem újdonság, hogy optimalizációjának része a hosszú távú tervezés, amihez kiszámítható jogi környezet szükséges… Ebben pedig nincs különbség a hazai és a külföldi tőke között. Sőt, a régi tagállamokban – szintén az integráció nyomán – számos esetben már az is nehezen volna megállapítható az adott vállalat tulajdonosi szerkezetét böngészve, hogy hazainak vagy külföldinek minősül-e a cég. Vád éri a működő tőkét, hogy kiviszi Magyarországon megtermelt profitját. Tény, a tőke szabad áramlása az EU egyik alapszabadsága. De miért fogadjuk el ugyanezt, ha az adott társaság történetesen magyar tulajdonos kezében van? Ráadásul esetükben is egyre gyakrabban merülhet fel a kérdés, hogy színtiszta hazai vállalkozásról beszélünk-e. És miért is fontos ez?

Sajátos ember a politikus. Előbb se szeri, se száma az eurofób, euroszkeptikus kijelentéseinek, majd szinte maga is rácsodálkozva lepődik meg: lám, immár a közvélemény-kutatásokban is kimutatható, hogy bizony csökken a tagsággal rokonszenvezők tábora. Csak éppen a kérdezett nem veszi észre, hogy nem jól sáfárkodnak az uniós alapokkal, hogy a közbeszerzések pályája lejt kissé, hogy átláthatatlan a közpénzek elköltése, kommunikációra vagy sportra előbb lesz pénz, mint oktatásra, innovációra.

Pedig mindkettő (mármint a kommunikáció és a sport) éppenséggel annak elkendőzésére szolgál, hogy rosszul mennek a dolgok. Kommunikációs trükkökkel például el lehet játszani egy ideig, hogy jó dolog a rezsicsökkentés. Kevesen gondolkodnak el azon, hogy lesz még ennek böjtje, amit a szolgáltatások színvonala romlásának hívnak.

Mit tesz az ellenzék? Nézi az Eurobarométer adatait és sunnyog. Azt hiszi, ha nyíltan kiáll az európai értékekért, következetesen képviseli az európai gondolatot, elmagyarázza Európa működését, akkor szavazatot fog veszíteni. Óriási a demokratikus ellenzéki pártok felelőssége. Amikor az utolsó pillanatban meghátrálnak, és nem kívánnak a magyarországi jogállamiság leépülését bíráló, az Európai Parlament padsoraiban helyet foglaló politikusok partnerei lenni, mert az esetleges szankciókig már nem mennének el, nos, akkor bukik el Európa Magyarországon. Ez azt erősítheti meg a magyar szemlélőben, hogy a liberális Guy Verhofstadt vagy a zöldpárti Daniel Cohn-Bendit nem közös európai értékek mentén politizálnak, amikor következetesen szót emelnek a tisztességes kormányzásért. Ad abszurdum az derülhet ki, hogy az ellenzék nem is veszi komolyan az európai alapértékeket, mert különben kiállna értük. Ez kettős beszéd. Nem lehet egyszerre megszavazni a Fehéroroszországot sújtó szankciókat, de elutasítani, amikor Magyarország elítélése a tét.

A magyar ellenzék lelkiismerete rossz, nem bízik az európai intézményekben, attól tart, hogy Magyarország elítélésével saját politikai túlélését kockáztatja. A terep Orbán Viktoré.