A szerző közgazdász, újságíró, e blog szerkesztője

Európai uniós tisztviselők, politikusok és elemzők sokszor dobálóznak nagy szavakkal. Idén a „politikai unió” és a „föderalizmus” kifejezés volt az aduász mint az integráció végső és belátható időn belül megvalósuló célja és értelme. A felszín alatti rétegeket megkaparva azonban kiderül, alig van valaki, aki tudja, hogy mit is értsünk politikai unió alatt.

Az idei ősz és tél a politikai víziógyártás szezonja volt. Szeptemberben José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a State of the Union (Az unió helyzete) című szónoklatában a „nemzetállamok föderációjáról” beszélt, mint az EU célállapotáról. Majd következett a gazdasági és pénzügyi unió kiteljesedésének forgatókönyvéül szolgáló két fontos dokumentum; az egyiket Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke és a három másik legfontosabb uniós intézmény vezetője jegyzi, a másik a Bizottság tervezete. Mindhárom közös vonása, hogy a gazdasági egységesülés (bankunió, valamint közös költségvetési és gazdasági keret) beteljesedéseként a mainál szorosabb politikai egységgel számolnak.

A „politikai unióról” a konkrétumok szintéjén jóval kevesebb szó esik, mint a gazdasági dimenziókról. A bankunió (szintén félrevezető kifejezés) érdekében az állam- és kormányfők a decemberi csúcson meghozták az első kézzelfogható intézkedéseket, a költségvetési koordináció folyamata már majd’ két éve a korábbinál nagyobb sebességgel halad, és az egyes tagállamok gazdaságpolitikájának a versenyképesség szolgálatába állítása is elindult (lásd az Európa 2020 stratégiát). A fehér folt a politikai unió, az integrációs folyamat negyedik, utolsó eleme.

Hogy a politikai egység miként is fest majd, azzal kapcsolatosan Brüsszelben is nagy a homály. Egy december közepén tartott háttérbeszélgetésen egy magas rangú uniós diplomata magyar újságíróknak elismerte, hogy erről „fogalma sincs”. Az uniós döntéshozóknak is ködös az amúgy úton-útfélen használt "politikai unió" fogalma. A már idézett dokumentumok persze magyarázzák, hogy mit kellene értenünk alatta: „az európai demokratikus és ellenőrző struktúrák erősítését”, a „demokratikus legitimitás és a társadalmi támogatottság megszerzését”, „a gazdasági elemekhez rendelt horizontális célt”. E szóvirágokkal azonban nem jutunk közelebb a megfejtéshez.

Mindemellett a szándék világos. Ha nem sikerül növelni a demokratikus kontrollt, miközben egyre több tagállami kompetencia tevődik át a nemzetiről a nemzetek feletti szintre, akkor a költségvetési és gazdasági egységesülés projektje is kútba eshet. Ha csak az elitek Európája épül, amit ellenez vagy legalábbis nem támogat a „nép”, akkor a techno- és eurokrata szempontból mégoly szépen kikalkulált tervek összedőlhetnek. A társadalmi támogatottság megnyerése tehát kulcsfontosságú. Ez az elvi deklaráció, érdemi konkrétum nélkül.

Közelítsük meg onnan a kérdést, hogy mit nem jelent a politikai unió. Nem jelenti például az Európai Egyesült Államokat, amely szintén 2012 slágerkifejezései közé tartozott. Nem, Európában nem az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló formáció körvonalazódik. Legalábbis  belátható időn, néhány évtizeden belül nem lesz, miként a tengeren túlon, a GDP 35–40 százalékára rúgó „szuperállami” újraelosztás, közvetlen, páneurópai elnökválasztás vagy  brüsszeli megaállam nemzetek feletti erőszakszervezetekkel. Akkor mi lesz? Barroso szerint az unió a „nemzetállamok föderációja” felé tart. Ez az oximoron-gyanús kifejezés kicsit hasonlít ahhoz, amikor néhány évvel ezelőtt Barroso egy sajtóértekezleten az EU-t „nem-imperialista birodalomnak” ("non-imperial empire") titulálta, aztán mindenki gondolkodjon el, hogy mit is jelent ez. Hiába, az EU egy történelmi és földrajzi értelemben véve is egyedi képződmény, a szóhasználat is olykor ezt tükrözi…

Az előrevetített "nemzetállami föderációról", a "politikai unióról" felelősséggel ma még csak annyi jelenthető ki, hogy a jelenleginél több kompetencia kerül közösségi hatáskörbe, miközben a tagállami szuverenitás jó néhány eleme megmarad. Íme néhány tipp, hogy politikai szempontból mi tevődhet át európai szintre. Lehet, hogy az európai parlamenti választásokon – 2014-ben lesz a következő – a pártlistákat minden országban ugyanaz a politikus vezeti majd (erre Barroso is tett utalást szeptemberi beszédében). Talán ez a politikus lesz az adott pártcsalád jelöltje a következő bizottsági elnöki posztra (ezt Angela Merkel német kancellár pendítette meg egyszer). Nőhet a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament szerepe a jogalkotásban (erről a Van Rompuy által jegyzett dokumentumban lehet olvasni). Egyszer talán eljutunk oda, hogy közvetlenül választjuk az egyik uniós intézmény vezetőjét? Nagyon sok a kérdés, de kevés a válasz.

A realitás az, hogy a költségvetési és a gazdaságpolitikák összehangolása „lépésről lépésre” (Merkel kedvenc kifejezése) halad majd, s nem valószínű, hogy e mozgás gyors lesz. A politikai unió helyett így ildomosabb lenne a tagállamok egyre mélyülő együttműködéséről beszélni. Csak ez nem hangzik annyira jól.