A szerző elemző

Fény az alagút végén, reménysugár az adóssággödörben stb. Néhány meglehetősen kétes értékű gazdasági mutató már elég volt a hírérzékenyebb újságíróknak ahhoz, hogy a válság végéről kezdjenek el elmélkedni. Még a legutóbbi mini EU-csúcs résztvevőin is azt kérték számon egyesek, hogy az energiaárak letörése és a tökélyre fejlesztett adóbehajtás helyett vagy mellett miért nem inkább a „válság utáni” Európával foglalkoztak. Példás a derűlátásuk.

De pontosan mik is ezek a reménysugarak? Hogy Spanyolország nemrég bejelentette, az ipari termelés a várt 5,3 helyett csak 0,6 százalékkal zsugorodott áprilisban? Vagy hogy május elején kedvező kamat mellett sikerült Madridnak 4,57 milliárd eurónyi hitelt felvennie, és az állampapírok iránti kereslet messze meghaladta a kínálatot? Ráadásul az Európai Bizottság is úgy látja, hogy a kedvező pénzpiaci helyzetnek és a szolidabb tagállami fiskális politikának köszönhetően némileg nőtt az adóssághegyekkel küzdő euróövezeti kormányok mozgástere, és így több idejük van a deficit lefaragására. És egyáltalán: Barroso bizottsági elnök után szabadon, a francia szocialista pénzügyminiszter, Pierre Moscovici is megmondta: „vége a megszorítási dogmának”. Továbbá még a görög pénzügyi tárca vezetője, Joanisz Szturnarasz is bejelentette: 2014-ben vége a lejtmenetnek, csökkenni fog a munkanélküliség, és Athén mankó nélkül, tisztán a pénzpiacról is képes lesz finanszírozni adósságait.

Csupa jó hír. Kár, hogy a spanyol gazdaság állapota továbbra is katasztrofális, hogy a 25 év alattiak körében Spanyolországban és Görögországban is 50 százalék feletti a munkanélküliség, de Portugáliában is majdnem minden második fiatal állás nélkül van. Hogy ezek a fiatalok elkezdtek tömegesen az Athén, Párizs és Madrid által amúgy egyre élesebben támadott Németországba áramlani. Ami pedig az euróövezet növekedési kilátásait illeti, Brüsszel éppen most szállította le 2013-as prognózisát 0,3 százalékos visszaesésről 0,4 százalékra. A „megbízhatóbb” tagállami konszolidációs politikának köszönhetően pedig 2013-ban 95,5 százalékos lesz az euróövezeti tagországok államadósság-állományának a GDP-hez viszonyított aránya, ami „csupán” 30 százalékponttal haladja meg a válság kitörése előtti szintet.

Mivel a kedvező pénzpiaci helyzet is oly’ gyakran szerepel a bizakodó bizottsági helyzetértékelésekben, talán nem árt megemlíteni, hogy az Európai Központi Bank (EKB) már-már gátlástalan likviditási politikája, valamint a május eleje óta rekordmélységben, 0,5 százalékos szinten álló euróövezeti jegybanki kamat is játszhat némi szerepet ebben.

Ahhoz pedig azért nem kell elvakult Hans-Werner Sinn-hívő költségvetési héjának lenni (Sinn a müncheni Ifo Intézet vezetője, legutóbbi vitája Soros Györggyel elolvasható itt), hogy felmerüljön a kérdés: a jegybank által pénzzel elárasztott piac nyújtotta enyhülésnek mi köze van a strukturális, versenyképességi gondok megoldásához. A válasz elég egyszerű: semmi. Elnézve a dél-európai tagállamok, vagy akár a Francois Hollande vezette Franciaország tettrekészségét e téren, az a feltételezés sem tűnik ördögtől valónak, hogy az olcsóbb hiteleknek köszönhető pillanatnyi könnyebbséget sem a lázas reformpolitikák beindítására fogják használni, hanem inkább azok elodázására, mondván: lám, így is működnek a dolgok.

Különben is, a kínkeserves döntések meghozatala helyett sokkal szórakoztatóbb időtöltésnek tűnik mostanában bűnbakká kikiáltani az öngyilkos megszorítási politikát követelő, kioktató hangnemben tárgyaló, az egyszeri portugál vagy görög polgár problémái iránt érzéketlen Németországot, illetve személy szerint Angela Merkel kancellárt. A németek amúgy is maradjanak csöndben, mert valójában ők számítanak az egész euróövezet legnagyobb gazdasági nyerteseinek. Hát akkor most tessék zokszó nélkül fizetni, a porosz kioktatásból pedig nem kérünk!

Kérdés persze, hogy az egyre inkább az első világháború előtti antant-retorikára emlékeztető, sötét, nacionalista felhangok kinek használnak. Függetlenül attól, hogy Berlin hangneme mennyiben lett kioktatóbb vagy arrogánsabb a hitelválság során, és ez kiben milyen rossz emlékeket ébreszt, annyi biztosan kijelenthető, hogy a franciák, az olaszok vagy a spanyolok versenyképességét nem a németek rabolták el a két világháborúban, és hitelfelvételre sem kényszerítették őket. Ja, és mintha az euróövezet létrejötte sem annyira bonni, mint inkább párizsi kezdeményezés lett volna, amelynek során a franciák – régi szokásuk szerint – politikai eszközökkel igyekeztek ellensúlyozni a gazdasági realitásokat, másképpen szólva: lefaragni a németek fölényét.