A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Bár kettőt még aludni kell a hivatalos döntésig, az Európai Bizottság szerdán arra készül, hogy a 2004 óta a túlzott mértékű államháztartási hiány miatt Magyarországgal szemben folyó eljárás megszüntetését javasolja. Brüsszel pozitív jelzése után értelmét veszti az a vád, hogy a testület és általában az EU megint kettős mércét alkalmaz Magyarországgal szemben.

A számos tekintetben rebellis magyar kormánynak és az Európai Bizottságnak a deficiteljárás utolsó szakaszát övező, időnként vitába átcsapó párbeszéde fonák módon azt illusztrálja, hogy ha csikorogva is, de működnek az uniós gazdasági kormányzás fogaskerekei, amelyek a döntő részt a magyar soros elnökség bábáskodása alatt kialakított hatos jogszabályi csomagon alapulnak. Az új szabályrendszernek ugyanis éppen az a célja, hogy a pénzügyi szankciók hiteles lebegtetésével, egy dinamikus egyeztetési keret segítségével a fenntartható közpénzügyek irányába terelje a tagállamokat, függetlenül attól, hogy az euróövezethez tartoznak-e, vagy sem. És ez, tetszik, nem tetszik, hazánk esetében jól működött.

De mi az igazság a kettős mérce kérdésében? Létezik-e megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy az Európai Unió a deficiteljárás során bármikor is kettős mércét alkalmazott Magyarországgal szemben? Az alábbiakból talán kiderül, hogy erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz.

Kezdjük a könnyebbel. Kettős mérce-e az, hogy az Európai Bizottság annak idején a költségvetési szabályok sorozatos megszegésének dacára futni hagyta a Gyurcsány-kormányt, az Orbán-kormányra pedig az első adandó alkalommal lesújtott? (Értsd ez alatt, hogy tavaly márciusban feltételesen pénzügyi szankciót alkalmazott). A válasz igen. A különbségtétel azonban éppen annak felismerésén alapult, hogy nem szabad többé megismételni a múlt hibáit. Ezért bármennyire is fáj a jobboldalnak, a szocialisták megkímélése még nem ok arra, hogy a szabályok be nem tartása esetén velük is kesztyűs kézzel bánjanak.

A kettős mérce emlegetésének azonban egy másik, sokkal relevánsabb vetülete is van, amikor más tagállamokkal hasonlítjuk össze Magyarországot. Megítélésem szerint kettős mércéről csak akkor lehet a szó szoros értelmében beszélni, ha két ugyanabban vagy nagyon hasonló helyzetben lévő országgal indokolatlanul másként bánnak. Az EU bírálói a kettős mérce kirívó esetének tartották, amikor az uniós pénzügyminiszterek tavaly márciusban egy füst alatt megbüntették a deficiteljárás keretében elfogadott ajánlásoknak megfelelni nem tudó Magyarországot, és közben egy év haladékot adtak annak a Spanyolországnak, amelyről már jóval a határidő lejárta előtt bebizonyosodott, hogy képtelen lesz a referenciaértéknek számító, GDP-arányosan 3 százalékos szint alá leszorítani az államháztartási hiányt.

A magyarokra kiszabott „büntetés” jogosságát nehéz lenne vitatni, hiszen egyfelől kizárólag a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításának, azaz csak egyszeri intézkedésnek köszönhetően voltak képesek a 2011. végi határidőre megszüntetni a túlzott mértékű hiányt, ami enélkül a Bizottság számításai szerint 6 százalék körül lett volna. Másfelől a 2010-re és 2011-re előírt fél százalékos javulás helyett 2,75 százalékkal romlott a strukturális egyenleg. Vagyis a pénzügyminiszteri tanács 2009-es ajánlásait nem teljesítette a kormány. Maximum tehát az lehet a kérdés, hogy a spanyolokon miért nem verték el a port?

A spanyol szituációban hasonló és eltérő elemeket egyaránt lehet találni. Az első szembetűnő különbség az, hogy Madrid esetében a magyaroktól eltérően még nem járt le a kiigazításra adott határidő, és így formailag a számonkérés ideje sem jött még el. De ebben az esetben miért jobb az, ha valakiről már menet közben kiderül, hogy képtelen lesz megfelelni a kötelező ajánlásoknak? A Bizottság válasza erre az, hogy Madrid annak ellenére tért le a pályáról, hogy a strukturális egyenleg javításában megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak. Nem úgy, mint Budapest. Hogy még a pénzügyminiszterek közül sem mindenkit győzött meg ez az érvelés, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Maria Fekter, osztrák tárcavezető az ülés közben azt nyilatkozta a sajtónak:„itt bizony kettős mércét alkalmazunk”.

Vajon a spanyolokkal szembeni elnéző magatartásban szerepet játszott-e az, hogy egy meglehetősen nagy euróövezeti tagállamról van szó, amelynek megdorgálása az egész eurózóna helyzetére kihathat? Vagy az is számított, hogy miközben egy euróövezeten kívüli tagállam – jelen esetben Magyarország – szankcionálása nem azonnali hatályú, és így pótlólagos erőfeszítésekkel visszafordítható, addig ez az érvényes szabályok szerint a valutaövezeten belüli ország esetében azonnal a GDP 0,1 vagy 0,2 százalékának megfelelő pénzbírsággal járna? Ha így nézzük, tulajdonképpen ez is egyfajta kettős mérce, csak éppen fordított.

A fentiekből is kiderül, hogy nehéz sommás véleményt alkotni a kérdésben. De vegyünk egy másik, mostanában gyakran emlegetett példát. Tőlem is nemegyszer megkérdezték már, miként lehetséges az, hogy Franciaország kap újabb két évet, miközben Magyarország korábban nem részesült ilyen kegyben. Itt is fennáll az az érv, miszerint nem teljesen azonos két helyzetről van szó. Ugyanis, a tévhittel szemben, de facto a magyar kormány is kaphatna „haladékot”, ehhez például elég lett volna, ha nem születik meg a Varga-csomag. Ebben az esetben ugyanis vélhetően bennmaradtunk volna a deficiteljárásban, de szankciók nélkül, mivel amúgy ezúttal csont nélkül hoztuk a 2012-es hiánycélt. Magyarországnak azonban nem állt volna érdekében tovább várakozni, ha viszonylag kis erőfeszítés árán is kikerülhet az eljárás alól. A franciák esetében ezzel ellentétben még csak fel sem merülhet az, hogy megszűnjék velük szemben az eljárás, sőt ez akár 2015 végéig is kitolódhat.

Ettől függetlenül sokan élnek a gyanúperrel, hogy Párizzsal szemben más mércét alkalmaz az EU. A Bizottság szerint nem, mert a franciák mind a két mentőkörülménynek megfelelnek, ami alapján egy ország haladékot kaphat. Egyrészt a 2013-as hiánycél elvétésében nagy szerepet játszott a növekedés váratlan megtorpanása (vagyis inkább a recesszió), amit Párizson kívüli okokra vezetnek vissza. Másrészt a francia kormány hozta a tőle elvárt strukturális kiigazítást, amit a Bizottság a jelen viszonyok között még a nominális célok elérésénél is fontosabbnak tart.

Könnyen előfordulhat, hogy szerdán, amikor a Bizottság nyilvánosságra hozza ajánlásait, Olli Rehnnek újra magyarázkodnia kell majd a kettős mérce kapcsán. De ezúttal nem Magyarország, hanem talán Belgium lesz a panaszos, amely alatt nagyon rezeg a léc. Ha viszont a belgák is megússzák a pénzügyi szankciót, akkor nehéz lesz megmagyarázni, hogy az ő esetük miért más, mint a magyaroké volt tavaly. Belgium ugyanis nem volt képes a 2012. végi határidőre az előírt szint alá szorítani a deficitet, és az elvárt strukturális egyenlegjavításba is beletörött a bicskája. Azaz a magyarok egy évvel ezelőtti elmeszelésének két meghatározó tényezője most Belgium esetében is fennáll.

A kettős mérce problematikáját véleményem szerint nem lehet függetleníteni az EU és az euróövezet aktuális gazdasági kihívásaitól. A szabályok azok szabályok, de ahogy a Bizottság is gyakran hangsúlyozza, „a paktum nem ostoba”. Ez azt jelenti, hogy a változó körülményektől függően lehetőség van a szabályok rugalmas alkalmazására. Amiből az is következhet, hogy hosszabb időtávot alapul véve látszólag ugyanarra a helyzetre eltérő megoldások is születhetnek, ami első pillantásra kettős mércének tűnhet.

Úgy vélem, hogy ez részben magyarázatot adhat a „magyar kérdésre” is. Ha ugyanis szemügyre vesszük az elmúlt 5–6 év folyamatait, akkor megállapítható, hogy a magyar gazdaság és gazdaságpolitika ciklusa rendre eltért az EU-étól, legalábbis annak főirányától. Hozzánk 2008-ban előbb gyűrűzött be a gazdasági válság, mint az unió nagy részében. 2010 júniusában pedig a költségvetési könnyítésért lobbizó Orbán Viktor azért ütközött kemény falba Brüsszelben, mert akkoriban a görög adósságválság és a piacok szorításának kellős közepén egy ilyen engedmény általában véve nem volt időszerű. Ma már tudjuk, ennek lett a következménye aztán az unortodox magyar gazdaságpolitika, amely azóta is számos súrlódás forrása az EU és Budapest között.

Az Európai Bizottság most úgy látja, hogy miután az eddigi megtakarítási (megszorítási) politika, a strukturális reformok és más lépések nyomán enyhült a piacok szorítása, továbbá elsősorban a déli országok társadalma a tűrőképesség határára ért, eljött az idő arra, hogy kicsit lazítsanak a szigoron, és több időt hagyjanak az átalakításokkal küszködő országoknak a költségvetésük kiegyensúlyozására. Mire azonban idáig elért az EU, a magyar kormány lényegében már elvégezte a házi feladatát. Így most már legfeljebb annyiban profitálhat a megváltozott helyzetből, hogy ennek tükrében még kevésbé lenne védhető a deficiteljárás folytatása Magyarországgal szemben.

A címben feltett kérdésre visszatérve, mégsem hiszem, hogy utoljára hallottunk a kettős mércéről.