(A szerző a Nézőpont Intézet elemzője.)

Roppant feladat előtt állnak a kettős uniós válságcsúcsra készülő európai vezetők. A vasárnapi és szerdai találkozótól azt várják a befektetők, az EU-n kívüli nagy nemzetgazdaságok, a közvélemény és még ki tudja, hogy ki mindenki, hogy varázsütéssel tegyen rendet az érdekellentétek átláthatatlan szövevényében. Az euróövezeti hitelválságban immár nemcsak az eladósodott déli államok állnak szemben az őket kényszerűen kisegítő gazdag északiakkal, de a bankok a politikai vezetőkkel, és Németország Franciaországgal is. Az óriási elvárások pedig, amelyeket nagy erővel, de csekély sikerrel igyekszik tompítani a berlini kabinet, magukban hordozzák az óriási csalódás veszélyét is, ami legkésőbb a csütörtöki tokiói tőzsdenyitáskor éreztetni fogja hatását.

Az egyik legfőbb problémát az okozza, hogy világossá vált: a Görögország kisegítésére júliusban tető alá hozott paktum aktualitását vesztette. Ennek értelmében a bankok beleegyeztek az Athénnal szembeni követeléseik 21 százalékos leírásába, illetve az euróövezet tagállamai 109 milliárd eurós segélyhitel-csomagot hagytak jóvá. Csakhogy Görögország a jelek szerint sokkal több adósságot halmoz fel, mint ahogyan azt a júliusi megállapodás megkötésekor feltételezték. Az IMF becslése szerint idén a GDP 166, jövőre pedig 189 százalékára ugrik majd az adósságállomány.
Kérdés, hogy egy 21 százalékosnál is nagyobb adósság-elengedés valóban „fenntartható” megoldást kínál-e Görögország megmentéséhez. Az egyik alapvető ellenvetés, amiről az utóbbi napokban szinte már alig esett szó, az a többi nehéz helyzetben lévő tagállam felé küldött rossz jelzés lehet. Abban a pillanatban, ha a görögök adósságának 30-50 százalékát elengedik, joggal merül fel a kérdés a lisszaboni vagy dublini vezetésben, hogy hasonló kényszerhelyzetben ők is jogot formálhatnak-e majd egy ilyen megoldásra. Ennek tudatában pedig az is érthető lenne, ha az eddiginél kisebb igyekezetet mutatnának az illető országok kormányai, hogy a rendkívül népszerűtlen takarékossági intézkedéseket ráerőltessék a lakosságra.
A másik nyilvánvaló probléma természetesen a piacokon várható dominóhatás. Itt elsősorban nem a bankok könyveiben szereplő görög papírok értékcsökkenése okozna gondot, hiszen sok pénzintézetnél már túl is vannak a kötvények értékének leírásán. Az igazi veszélyt az jelenthetné, hogy a befektetők a hitelek egy részének elengedése hatására a portugál, spanyol vagy olasz állam fizetőképességében is jobban kételkedni kezdenének. Ennek pedig az lehetne a következménye, hogy az említett országok által kibocsátott kötvények értéke is csökkenne, tovább rontva az ezeket birtokló bankok mérlegét.
Leginkább e második probléma miatt igyekszik Nicolas Sarkozy francia elnök lehetőség szerint minimalizálni az adósság-elengedés mértékét, és az okozza a fő érdekellentétet a válságkezelésben eddig többnyire együtt menetelő Berlin és Párizs között.
Sarkozy okkal félhet attól, hogy a meggyengült pénzintézetek állami feltőkésítése Franciaország AAA hitelminősítői besorolásába kerülhet. Éppen ezért szeretné a kibővített mentőalap (EFSF) forrásait felhasználni a bankok feltőkésítéséhez is, ami viszont Németország számára Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter legutóbbi megnyilatkozásai szerint nem jöhet szóba.
Eközben persze a pénzintézetek is igyekeznek a maguk számára kedvező irányba terelni a folyamatokat. Josef Ackermann, a Deutsche Bank első embere és egyben a világ pénzintézeteit tömörítő szervezet (IIF) elnöke kétfrontos harcot folytat. Egyrészt mindent megtesz azért, hogy saját bankja elkerülje a kényszerű feltőkésítést, és ezzel esetleg állam által delegált tagok megjelenését a felügyelőbizottságban. Az IIF elnökeként ugyanakkor azt próbálja minden eszközzel megakadályozni, hogy a júliusban született paktumban foglalt 21 százalékos adósságleírási hányadot a politikusok által emlegetett 30-50 százalékos szintre emeljék. Ennek kapcsán igen éles verbális összeütközésbe került a német politikai vezetéssel, amikor azt hangoztatta, hogy a kialakult adósságválságért elsősorban a költekező politikusok, és nem a pénzintézetek felelősek. Ez a megnyilatkozás nem minősült túl szerencsésnek az egyik olyan pénzintézet vezetőjének szájából, amely a vastagon kivette részét a válságot kirobbantó kétes értékpapírokhoz kötődő ügyletekből. Ráadásul az uniós bankfelügyelet (EBA) számításai szerint a Deutsche Banknak is 9 milliárd eurós külső feltőkésítésre lenne szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudja az uniós vezetők által kitűzött 9 százalékos tartalékrátát.
A bankok feltőkésítése és az EFSF eszközeinek bővítése körüli vita egyik kulcselemét képezi a félelem a közpénzekből történő garanciavállalások további növelésétől. Az egyes tagállamok pénzének transzferálása más országok megsegítésére alapvetően sérti a „nincs adózás képviselet nélkül” elvét, és ez idővel óhatatlanul felerősíti majd az Európa-ellenes indulatokat egyes országokban.
E probléma megoldásának kényszere présel ki újabb és újabb ötleteket a hirtelen feltűnően kreatívvá vált európai politikusokból, de még egyes elemzőkből is. Az egyik a „biztosítási modell”, vagyis hogy a veszteség 20-30 százalékára nyújtott garancia ígéretével vonnák be a magántőkét az EFSF bővítésébe.
A másik a Guido Westerwelle német külügyminiszter által pénteken felvetett – és már korábban is felmerült – uniós valutaalap ötlete, amely a 2013-tól indítandó ESM-mel szemben közvetlenül belenyúlhatna a kisegített ország költségvetési politikájába, illetve fizetésképtelenség esetén gondoskodna az irányított „csődbevitelről”.
Végül a magánszektor sem tétlenkedik az ötletelésben. A Roland Berger tanácsadó cég speciálisan a görög helyzet megoldására javasolta egy óriási vagyonkezelő felállítását, amely magántőkéből felvásárolná nagyjából 75 milliárd euró értékben az értékesíthető görög állami vagyont, hogy aztán lassan, jó áron értékesítse azt a piacon, ennek közel duplájáért. A különbözetből pedig az EKB-nál felhalmozódott görög állampapírokat is felvásárolhatná a vagyonkezelő. A Roland Berger szerint a megoldás előnye az lenne, hogy a görög állam az idő kényszere miatt most csak sokkal alacsonyabb áron tudná értékesíteni a vagyontárgyakat.