A szerző e blog szerkesztője

Másfél év után az idei második negyedévben ismét növekedési pályára állt az EU és az eurózóna gazdasága. Ráadásul a déli periférián az egy éve esésnek indult hozamfelárak stabilizálódtak, minimálisra mérsékelve az ellenőrizetlen csőd esélyét. Mindezek fényében akár meglepő is lehet, hogy egyre több olyan elemzés lát napvilágot, amely szerint a perifériaországok adóssága továbbra is fenntarthatatlan. Többen elkerülhetetlennek tartják az adósságrendezést, és annak módozatait kutatják. Akkor tehát mégsincs túl az euróövezet a válságon?

Első blikkre akár már bonthatnánk is a pezsgőt: az eurózóna történetének leghosszabb, 18 hónapos recessziós periódusa véget ért. Az idei második negyedévben 0,3 százalékkal bővült az euróövezet GDP-je, Európa túllendülni látszik a recesszión.

Csalóka azonban ez a napfény. Egyrészt, az EU-n belüli divergencia folytatódik: a versenyképességükben megroggyant déli államokban a növekedési kilátások továbbra is rosszak. A mentőcsomagot kapott országokban (plusz Franciaországban) idén is recesszió várható, Görögországban 2013 második negyedévében csaknem 5 százalék volt a visszaesés mértéke. A munkanélküliség gigantikus méreteket ölt, különösen az euróövezet negyedik legnagyobb gazdaságában, Spanyolországban, valamint Görögországban, ahol az állástalanok aránya meghaladja a 27 százalékot, de Portugáliában és Cipruson is 15 százalék feletti. A görög fiatalok kétharmadának nincs munkája. Az uniós gazdaságpolitika előtti legnagyobb kihívás, hogy a déli periféria visszanyerje a versenyképességét és növekedési pályára álljon.

Ez Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo Intézet vezetőjének nyár elején, egy gazdasági konferencián (Munich Economic Summit) elhangzott előadása szerint három módon lehetséges. Vagy folytatódnak a megszorítások, és a „belső leértékelés” teszi versenyképessé az árukat és a szolgáltatásokat a periférián, vagy a „centrum” pótlólagos keresletet támaszt a ("perifériáról" jövő) termékek iránt, megnövelve a beruházásokat, és szabadabbra engedve az inflációs gyeplőt. A harmadik elvi lehetőség pedig, hogy egyes periférikus euróövezeti államok, elsősorban a legnagyobb bajban lévő Görögország, akár csak átmenetileg, elhagyják az eurózónát, és valutájuk leértékelődésével izmosítják exportjukat (külső leértékelés). Sinn rögvest hozzátette, hogy mindhárom „megoldás” sok sebből vérzik, hiszen: 1. a folytonos megszorítások kikezdték a gazdaság tűrőképességét, egekbe szökött a munkanélküliség, ráadásul nőtt az adósságráta; 2. Németország aligha egyezik bele abba, hogy mesterségesen élénkítse a gazdaságot és lazítson a stabilitás zálogának tekintett antiinflációs politikán; 3. a görögök kiebrudalása az eurózónából politikai nehezen vállalható, továbbá bankcsődöket indíthat el.

Nincs tehát gyors megoldás az euróválságra, az adósságcsapdából nem sikerült kikecmeregni. A „programországokban” (Görögország, Portugália, Írország, Ciprus) a GDP arányában mért államadósság trendszerűen nő és Írországban, valamint Portugáliában elérte a 125, Görögországban pedig, a 2011-es részleges adósságelengedés dacára, az év végére megüti a 175 százalékot. Az írek még az idén, a portugálok pedig jövőre szeretnének visszaállni a piaci finanszírozásra, de inkább annak van esélye, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek továbbra is karnyújtásnyi közelségben maradnak, és csak a „program” feltételei változnak (enyhülnek). A görög államkötvények újbóli piaci értékesítése pedig egyelőre a messzi homályba vész.

Tudományos műhelyekben és vezető üzleti körökben intenzív találgatás folyik az adósságcsapda felszámolásáról, és többen, köztük a The Economist című lap is tudni véli, hogy csak idő kérdése valamilyen radikálisabb eszköz (például az adósságelengedés) bevetése. Ez az idő a szeptember végi német választások után jöhet el.

Két vezető uniós közgazdász a minap olyan javaslattal állt elő, amelynek lényege, hogy az Európai Központi Bank „vásárolja fel” az adósságot. Pierre Paris és Charles Wyplosz szerint a problémás országok kötvényeit az EKB könyveibe kellene „menekíteni”, megnövelve ezzel a központi bank eszközállományát. A szerzőpáros úgy érvel, hogy a jelenlegi 2430 milliárd eurós EKB-s mérlegfőösszeg így nagyjából 50 százalékkal növekedne meg, de a jelenlegi kereslethiányos helyzetben ez nem okozná az infláció érdemi megugrását. Ezzel egyszer és mindenkorra „el lehetne temetni” a korábban felvett állami hiteleket – vélik a közgazdászok, akik a gondolatmenet elején kifejtik: az eurózóna adósságválsága a felszínen mutatkozó biztató jelek dacára egyre csak mélyül. A hozamfelárak csökkenése ugyanis nem fundamentális okokkal, hanem az egy éve bejelentette Mario Draghi-nyilatkozattal magyarázható, amikor az EKB elnöke kijelentette: „bármi áron” megvédik az eurót.

Más megoldási javaslatok is cirkulálnak az adósságkönnyítésre. A brüsszeli Bruegel Intézet indítványa, amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt igazgatóhelyettese jegyez, a kormányok magánintézmények felé fennálló adósságait egy új rendszer életbelépésével alakítaná át. A kölcsönök visszafizetését bizonyos automatizmusokhoz kötnék: amikor a GDP-arányos államadósság meghalad egy bizonyos szintet, a befektető automatikusan szenvedné el a veszteséget. Másképpen: amikor egy ország kötvényt bocsát ki, akkor az ezt szabályozó szerződésben a visszafizetés feltételévé válnának bizonyos makrogazdasági mutatók. Ennek a megoldásnak – érvel a Bruegel – az lenne az előnye, hogy a befektetők előre kalkulálhatnának a kockázatokkal és végső soron nem az adófizetők állják a cechet.

Így vagy úgy, de számítani lehet arra, hogy a német választások után napirendre kerül az adósságrendezés. Valamiféle tartós könnyítés nélkül ugyanis nem képzelhető el a gúzsba kötött déli periféria versenyképességének növelése, és ezáltal a növekedés beindítása. Enélkül a széthúzó tendenciák felerősödhetnek, ami a pillanatnyi kedvező jelek dacára vagy mégis szétfeszíti az eurózónát, vagy visszalöki az övezetet a recesszióba.