A szerző a Mandiner főszerkesztő-helyettese, külpolitikai újságíró

Tizennyolcadik uniós tagállamként csatlakozhat Lettország az eurózónához, mivel teljesítette a maastrichti kritériumokat – közölte Olli Rehn pénzügyi biztos a múlt héten Brüsszelben. De milyen küzdelmek árán jutott el a legnehezebb sorsú balti ország az euró kapujába?

Germán-skandináv hangulatú, nordikus Hanza-óváros; körülötte közép-európaias, megdöbbentően Budapestre hasonlító századelős bérháznegyedek; s végül lehangoló, szovjet típusú lakótelepek a külvárosban. Riga, Lettország fővárosa egymaga reprezentálja azt a három utat, amelyet a balti országok bejártak az elmúlt pár száz évben. Az útelágazásoknál nekik is ugyanúgy belső meghasonlottságok árán kellett irányt választaniuk, mint közép-kelet-európai sorstársaiknak. Litvánia, Lettország és Észtország kissé fehér foltnak számítanak nekünk, pedig sok tanulságot levonhatunk abból, miként sikerült nekik a kommunizmusból a demokráciába való átmenet. A Szovjetunióból indulva nagyon is eltérő pályán mozgott a három ország, és immár egymáshoz képest is máshol tartanak. Most mégse Észtországot, a teljes erejével a Nyugatba, sőt, inkább Skandináviába kapaszkodó, minden keleti hatástól irtózó mintaországot vizsgáljuk meg. Déli szomszédja, a sokáig egy helyben járó és lesajnált, most viszont újra erőre kapó Lettország a témánk.

A kétharmad magyarországnyi területű, de alig kétmilliós Lettország (a lakosság jó egyharmada Rigában, a balti ország hatalmas vízfejében él) nem vett repülőrajtot a Szovjetunióból való kiválás után. A kommunista birodalom összeomlásának évei közel ezer százalékos (!) inflációt, bezuhanó termelést és minden olyan negatív jelenséget felszínre hoztak, ami csak elképzelhető volt a rendszerváltás utáni Kelet-Európa zűrzavarában. Az épp hogy magára találó gazdaságot a kilencvenes évek végi orosz krízis döntötte be újra. A 2004-es uniós csatlakozást követően 2008-ig az EU leggyorsabban fejlődő gazdasága volt, de csalóka buborék volt a robbanásszerű fejlődés, s a nemzetközi gazdasági válság kipukkasztotta azt. 20 százalékos GDP-csökkenés, 22 százalékos hiány, 23 százalékos munkanélküliség jelezték a mélypontokat. A rendkívül nyitott gazdaságokra jellemző gyors fejlődésekhez és rapid zuhanásokhoz szokott országban további bizonytalansági tényező a posztszovjet tagállamokból érkező, néha homályos pénztömegeket kezelő pénzügyi szektor.

A húsz évnyi hullámvasút, az össztársadalmi remények folyamatos szertefoszlása megviselték Lettország polgárait. A társadalmat amúgy is évtizedes törésvonalak repesztgették. Az orosz megszállás alól felszabadult lettek a feléledő nemzeti öntudat és a keleti nagy testvértől való atavisztikus félelem nyomán a lakosság egyharmadát kitevő oroszokra megtűrt, de inkább látni se kívánt idegenekként tekintettek. Több százezer orosz távozott, és bár sokan megkapták az állampolgárságot is, de mintegy 300 ezer orosz még mindig másodrendű állampolgár a lettek hazájában – így kettős társadalom alakult ki az országban. Ettől azonban még nem nyugodhatott meg a kis nemzet. Amíg a hátrányos helyzetben tartott orosz fiatalok csak Lettországban tudnak meg- és túlélni, addig az uniós állampolgársággal felvértezett, képzett és tehetséges lett fiatalok tömegei hagyták el az országot, hogy Nyugaton próbáljanak szerencsét. Egyes feltételezések szerint 300–500 ezer munkaképes, aktív lett távozott külföldre – miközben csak 1,33 gyermekszületés jut egy nőre.

Nem csoda, hogy Lettországban a nemzeti öntudat nemzethalál-víziókkal párosul. „Kérjük az utolsó lettet, hogy 2030-ban kapcsolja le a lámpát a rigai reptéren” – szól egy keserű helyi vicc. És amíg az egyébként hasonló társadalmi feszültségekkel terhelt Észtországot felkészült és eltökélt politikai elit irányította két évtizeden keresztül egy irányba; addig Lettország folyamatosan átalakuló sokpárti rendszert, párt- és kormányválságokkal, néha zavargásokkal tarkított húsz évet tudhat magáénak. Az ország politikai elitje sem volt makulátlan és tökéletesen felkészült a feladataira. Az egyetlen biztos pont az emigráns létből szülőhazájába visszatérő Vaira Vike-Freiberga elnökasszony volt, aki 1999 és 2007 között egyértelmű atlanti elkötelezettségével, nyolcvan százalékot is meghaladó népszerűségével képviselt stabilitást és nyugalmat a zaklatott balti országban.

Lettország hosszú alagútja végén mintha fény látszana: a 2009 óta kormányzó Valdis Dombrovskis a mostanában Európa-szerte előszeretettel szapult technokrata kormányzás ethoszával rakott rendet a közügyekben. A három párt egyesülésével 2010-ben létrejött, az Európai Néppárthoz tartozó, konzervatív-liberális Vienotiba (Egység) párt tagjaként Dombrovskis különböző koalíciós társakkal működik együtt. A ma is csak 42 éves, fizikusként Lettországban, Németországban és az Egyesült Államokban is dolgozott politikus előbb pénzügyminiszter, majd európai parlamenti képviselő volt, mielőtt kormányfőként visszatért hazájába. Dombrovskis fontos minisztere Daniels Pavluts: az alig 37 éves fiatalember Londonban és a Harvardon végzett, s most a gazdaságért felel a kormányzatban.

A nyugati tapasztalatokkal és szemlélettel felvértezett új kormány évről évre fokozatosan emelte ki Lettországot a válságból, de csak nagy össztársadalmi áldozatok árán sikerült rendbe tenni a pénzügyeket. Az Egyesült Államokban született Juris Kaže gazdasági lapszerkesztő a Tagokvagyunk blognak elmondta: a makroökonómiai számok rendbetétele tömeges emigrációval párosult, de ha nem lett volna a kivándorlás, még nagyobb lenne a munkanélküliség. Kaže figyelmeztet az otthon maradt lett népesség elszegényedésére is, amely hozzáadódik a meglévő társadalmi feszültségekhez. „A jelenlegi kormány a korrupció és a kompetencia tekintetében az utóbbi évek legjobbja, de a közjogi rendszerrel szembeni társadalmi bizalom a mélyponton van.” Kaže szerint kirobbanó formában van az export, de a prosperitásnak – Rigát és néhány más nagyvárost kivéve – kevés jele van még az országban. A vidéket kiürült falvak és elöregedő népesség jellemzi.

Dombrovskisék mindezen áldozatok árán elérték a kitűzött célt: Lettország az eurózóna tagjává válhat. Persze a rapid változások miatt okkal aggódó, szkeptikus lakosság többségét még meg kell győzni az eurócsatlakozás helyességéről. Az elsősorban a hátrányos helyzetű orosz kisebbséget képviselő Harmonikus Közép párt népszavazást követel a kérdésről. A körülmények viszont most már biztatók. A 2008-as, 7,5 milliárd eurós IMF-segítség miatti megszorítások után 2011-ben 5,5 százalékkal, 2012-ben 6,5 százalékkal nőtt a gazdaság, idén pedig (újra az EU élvonalába kerülve) valamivel 4 százalék alatti növekedés várható. A nyugatra vándorolt lett tömegekből sokan hazaindultak, és a kint maradók is vastagon hozzájárulnak az ország felemelkedéséhez: 2011-ben 500 millió eurót, a GDP 2 százalékát utalták haza a kivándorolt nemzettársak. Az évtizedes küzdelmek árán Európához és az euróhoz csatlakozó Lettország talán végre megtalálja a saját szebb jövőjébe vezető utat.