A szerző a HVG brüsszeli tudósítója

A növekedés és a munkahelyteremtés „himnuszát” zengő európai baloldal éppen csak a nemzeti kormányok akaratgyengeségével nem számol a válságból kivezető út felskiccelésekor.

Nemrég még 23:4 arányban a jobboldali, konzervatív kormányok festették kékre az Európai Unió térképét. Az utóbbi időben azonban Dánia és Franciaország mellett Szlovákiában, sőt a jobboldali elnök vezette Romániában is a baloldal vette át a kormányzást, nem beszélve a Cavallero, Silvio Berlusconi olaszországi trónfosztásáról. Mindez a kormányokat tömörítő Európai Tanácsban is jelentősen újraoszthatja a lapokat.

Az európai szocialisták szerint az euróválság okán bevezetett megszorítások, kiadáscsökkentések és a jóléti állam építőelemeinek lebontogatása a szélsőséges populisták mellett a baloldali pártok visszatérésének kedvez. A Szocialisták és Demokraták európai parlamenti csoportja a 2008-as válságra az Egyesült Államok és az Európai Unió által adott válaszokat veti össze „A növekedés és a foglalkoztatás európai stratégiája” című friss anyában. Szerintük míg az amerikaiak gyorsabb, erősebb és tartósabb politikai és gazdasági lépésekkel reagáltak, addig az európai pénzügyi stimulus túl erőtlenre sikerült, ami 2009 végére válságba lökött számos uniós tagállamot. A szocialisták szerint Európa hirtelen fordult a gazdaságélénkítés felől a megszorítások felé. Vagyis, a lehetetlen ütemű hiánylefaragás miatt tovább mélyült a gazdasági és szociális válság.

Az EP legnagyobb baloldali pártja ezért – olyan kifejezések mögé rejtve, mint az „okos pénzügyi konszolidáció” – a Washington által választott, a fogyasztást és a termelést serkentő pénznyomtatás mellett érvel. A javaslatok közt szerepel az is, hogy a befektetői bizalmat új pénzügyi források bevonásával állítanák vissza vagy projektberuházásokba fektetnének. A lazább gyeplőt egy középtávú pénzügyi konszolidációs stratégiával párosítanák, de az Európai Befektetési Stratégiát is bevetnék a kontinenst átszelő infrastrukturális hálózatok fejlesztésére. Emellett kiemelt szerepet kapna az emberi tudástőkébe való befektetés. Kitüntetett figyelmet szentelnének a vállalati profitok és a bérek egymástól elszakadt növekedésének, szerintük ez is felelőssé tehető a hitelfüggésért. Mindezeket az európai régiók gazdasági fejlettségbeli különbségének enyhítésével spékelnék meg; a szocialisták szerint ugyanis az euróválság-krízisnek a régiók közötti egyenlőtlenség is okozója.

A megszorítások helyett a növekedés előtérbe kerülése Francois Hollande francia elnök megválasztásával következett be, s késztette meglepően gyors retorikai fordulatra az Európai Bizottságot is. Igaz, mindez egybeesett a nemzetközi hitelmegállapodást elutasító kis pártok térnyerését hozó görög választásokkal is.

Ekkor jött elő kedvenc aduászával Olli Rehn pénzügyi biztos is, aki szerint a növekedésserkentés és munkahelyteremtés, valamint a megszorítások nem egymást kizáró elemek. Hiába vetett be azonban a Barroso-brigád olyan javaslatokat, mint a közös európai kötvények vagy a pénzügyi tranzakciós adó, a szorosabb pénzpiaci integrációtól – értsd: egységes európai bank- és pénzügyi rendszer – továbbra is fáznak Európa vezetői.

Márpedig a május 23-i informális csúcson előkészített, s június végén, a nyári hivatalos EU-csúcson véglegesítendő új növekedési csomag kevés jóval kecsegtet. A közös kötvénykibocsátást továbbra is élesen elutasító Angela Merkel dominanciája miatt csak olyan óvatos lépésekkel halad előre az Európai Tanács, mint az infrastruktúra-beruházások finanszírozását célzó projektkötvények, vagy az Európai Beruházási Bank alaptőkéjének növelése. A fiskális szigor mellett régóta halogatott további gazdasági integráció a kormányfők részéről egyelőre mindössze a Herman van Rompuy tanácsi elnöknek és Barroso bizottsági elnöknek május 23-án adott „vizsgálják meg, mit kellene tenni” mandátumban érhető tetten. Az EP előtti felszólalásában immár az Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi is arra szólította fel az EU államfőit, hogy vázolják, mit szeretnének tenni a következő 10–20 évben a közös valuta és az európai gazdaság erősebbé tételéért.

Legyenek azonban bármilyen rafináltak az európai baloldal új források bevonására és a foglalkoztatás fokozására irányuló javaslatai, amíg a nemzeti kormányok nem vállalják fel a jelenlegi gazdaságpolitikai környezetben különösen népszerűtlen, de nélkülözhetetlen további integrációs lépéseket, addig az EU nem lábal ki jelenlegi „kullogó” állapotából. Így pedig az EU a piacok kényének-kedvének kiszolgáltatva hozza meg tűzoltó döntéseit, tovább erodálva az európai szociális vívmányokat. Hiába zeng tehát a növekedésteremtő mantra, annak sikere több mint kétséges.