A szerző közgazdász, újságíró, e blog szerkesztője

A ciprusi parlament március 19-én este elutasította a bankbetétadót, bizonytalan és veszélyes helyzetet teremtve ezzel a szigetországban. Egyelőre nem látszik a megegyezés a hitelező Trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) és a ciprusi hatóságok között, de akármelyik lehetséges opció valósul is meg, az unió egyik miniállamában nagyon nehéz évek következnek. De vajon van-e reális veszélye annak, hogy a ciprusi incidens átterjedhet más országokra? Felbomolhat-e emiatt az euróövezetet? Kell-e reálisan tartani attól, hogy a ciprusi bankbetétadó Magyarországon is felüti a fejét, az unortodoxia újabb megnyilvánulásaként?

A bankbetétek megadóztatásával, amennyiben egy módosított javaslatot a ciprusi parlament a közeljövőben mégis elfogad, az Európai Unió újabb tabut dönthet a válságkezelésben. Soha nem volt még arra példa, hogy mentőcsomagért cserébe a nemzetközi szervezetek a bankbetétek lefölözését kérték volna, ráadásul nemcsak a nagy pénzekre, hanem a „kisbefektetői”, vagyis a 20 és 100 ezer euró közötti kategóriában is. Uniós jogot nem sértene a 6,75 százalékos egyszeri adó, hiszen a betétgarancia, amely egyébként éppen 100 ezer euróig terjed ki, csak bankcsődök esetére vonatkozik. Itt pedig erről nincs szó, illetve pontosan annak érdekében történne a bankbetétek megadóztatása, hogy ne menjenek csődbe a ciprusi pénzintézetek.

Az Európai Unió népszerűsége a legutóbbi Eurobarométer-felmérés szerint történelmi mélypontra esett. Nehéz úgy előrehaladni az országok egyre mélyebb együttműködését szorgalmazó projekttel, ha a nemzetek feletti intézményekbe vetett bizalom közben folyamatosan erodálódik. Már magának a betétadó ötletének a felmerülése is szembemegy a föderációs törekvésekkel. Utóbbiaknak ugyanis az egyik legjelentősebb gátja éppen az EU-építmény alatti társadalmi legitimációs bázis megrepedése: a gazdag északiak azt gondolják, hogy túl sokat adnak, míg a szegényebb déliek úgy vélik, túl keveset kapnak. A bankbetétadó a periféria országaiban éppenséggel tovább növelheti az europesszimizmust, amely persze kéz a kézben jár a nemzetközi szervezetekkel szembeni negatív attitűdökkel és az elitellenes, anti-establishment érzülettel.

A bankunió második és harmadik pillére (egységes betétbiztosítási rendszer és szanálási mechanizmus), ha majd egyszer megvalósul, a ciprusihoz hasonló helyzeteket lenne hivatott kezelni. Ha már működne a bankunió, fel sem merülne a bankbetétek megsarcolása, hiszen az uniós szolidaritáson, vagyis a gazdagabb tagállamok (főleg Németország) befizetésén alapuló közös alapok rendelkezésre állnának. Nem véletlen, hogy a pénztranszfer szempontjából „ártatlan” közös bankfelügyelet létrehozásáról szóló egyezség után a bankunió e további elemeiről nyögvenyelősen – és ki tudja, mikor – születik meg a döntés.

Másfelől nézve viszont találhatunk jó néhány érvet az egyszeri ciprusi bankbetétadó bevezetése mellett. Először is, ha a csődtől mentő csomag (16 milliárd euró) teljes összegét a szigetország csak külföldi pénzből teremti elő, akkor az államadósság fenntarthatatlan magasságba hágna. Másodszor, a ciprusi adók messze az uniós átlag alatt, a betéti kamatok és a pénzügyi beruházások hozama viszont messze a felett találhatók. A Bruegel brüsszeli kutatóintézet szerint 2013 januárjában Cipruson a lekötött betétekre 4,5 százalékos kamatot fizettek, míg Németországban csupán 1 százalékot. Vagyis, nem ördögtől való a német, és általában az észak-európai közvélemény azon követelése, hogy ebből a pluszhozamból valamennyivel a ciprusiak is hozzájáruljanak saját megmentésükhöz. Már csak azért is, mert – harmadszor – a Cipruson állomásoztatott pénzek egy részét nem tisztességes eszközökkel szerezték; a szigetországról sokaknak a pénzmosás jut az eszébe. Vagyis, mondják az unió északi államaiban, miért is kellene a szigetország banki tőkeveszteségeit nekik finanszírozniuk, amikor harmadik országból (sokfelől, de jelentős részben Oroszországból) érkezett kétes pénzek nyomán duzzadt fel ennyire a bankrendszer?!

A patthelyzetben a megoldás egyelőre nem látszik, valamiféle kompromisszum – a kisbetétesek pénzére kirótt adó visszavonása és/vagy az orosz finanszírozás belépése – valószínűsíthető. A szigetország számára a legrosszabb forgatókönyvnek az tűnik, ha ellenőrizetlen, vagyis a hitelezőkkel nem koordinált csőd formájában hagyja el Ciprus az euróövezetet.

Bármennyire is sanyarú a helyzet az egymillió lakost számláló mediterrán országban, az aggodalmak sokszor eltúlzottak, már ami a ciprusi helyzet eszkalálódását illeti. Bankpániknak egyelőre nyoma sincs a Cipruson kívüli euróövezeti perifériaországokban, vagyis a görög, a portugál és az ír betétesek nem rohanták meg a bankokat. Még a spanyolok sem, pedig ott újfajta bankadó van készülőben, amelynek vetítési alapja szintén a bankbetét lenne. Mégis, a GDP nyolcszorosára rúgó, túlméretezett bankrendszer és a hosszabb ideje elfuserált közpénzügyek együttállása miatt Ciprus más, egyedi, minősített eset. Az EU kommunikációja persze szintén abba az irányba mutat, hogy a ciprusi példát más mentőcsomagok esetében nem alkalmazzák majd, éppen azért, mert az off-shore cégek számláiból adódó banki túlméretezettség, az illegális és féllegális pénzek kimenekítésének problémája ilyen méretekben máshol nem áll fenn.

Az ördögöt festik tehát a falra azok, akik azzal riogatnak, hogy a bankbetétadó kivetése a jelenlegi válságban bárhol megtörténhet. A magyar gazdaságnak például igen súlyos, de más jellegű problémái vannak: a számos unortodox, értelmetlen és kapkodó intézkedés miatt a befektetői környezet az elmúlt években drasztikusan romlott. Ez igen nagy baj, de a ciprusi helyzet kezeléséhez, a banki betétadó bevezetéséhez nincs köze. Magyarországon – ellentétben Ciprussal – alig vannak külföldi betétesek. A bevételek növelésének bankbetétadóval történő növelése fel sem merülhet. Ha mégis ez történne, abból óriási bankpánik és az amúgy stabil bankrendszer gyors összeomlása adódna, ami nyilvánvalóan nem szerepel a döntéshozók tervei között. A két bankrendszer teljesen eltérő szerkezetén túl elég rápillantani a két ország csődkockázati mutatójára, és látszik a különbség aközött, hogy milyen eséllyel mehet csődbe a piac szerint Ciprus és Magyarország (jelenleg az ötéves CDS-felár 1000 versus 360 bázispont).

Szintén túlzó az az aggodalom, hogy a ciprusi helyzet révén felbomolhat az eurózóna. Az euróövezet szétesése vagy egy általános bankpánik miatt következhetne be, vagy pedig azért, mert olyan magas lenne a külföldi banki-befektetői kitettség az euróövezeti GDP mindössze 0,2 százalékát kitevő szigetországban, hogy az egy esetleges csőd esetén más országok bankrendszerét is veszélybe sodorná. Előbbi (a bankpánik terjedése) már megtörtént volna. A csőd pedig nem tartozik a valószínű forgatókönyvek közé; ez Ciprust rövid távon a jelenleginél sokkal rosszabb helyzetbe taszítaná. De még ha ez be is következne, a kitettségnek határt szabna az ország mérete. Ciprusra nehéz évek várnak, de óvakodjunk attól, hogy a ciprusi problémát rávetítsük a teljes európai válságkezelésre.