A szerző közgazdász, az MTA kutatója

Spanyolország Európa egyik legszerethetőbb országa lett az elmúlt évtizedekben. Nemcsak a lenyűgöző foci- és kosárválogatottat csodáltuk a kontinens többi részén, hanem a válság előtti látványos jóléti felemelkedést is. A spanyol gazdasági eredményeket, amelyek alig húsz év alatt, azaz történelmi léptékkel mérve igen rövid távlatban érdemi életszínvonal-emelkedést hoztak. Spanyolország az 1986-os uniós csatlakozást követő húsz év során egy főre jutó GDP-ben az európai átlaghoz, vagy éppen a kulturális hasonlóság okán gyakran természetes referenciapontnak tekintett Olaszországhoz képest mintegy 20 százalékpontos fejlettségi lemaradást hozott be.

A válság előtti években Spanyolország vonzerejét jól illusztrálták a migrációs mutatók: a 2000-et követő első évtized közepére az unió legkedveltebb bevándorlási célpontja lett. A csúcsot jelentő 2007-es évben mintegy 960 ezer migráns érkezett Spanyolországba. Úgy tűnhetett, a kiváló migrációs egyenlegnek köszönhetően az egyébként súlyos demográfiai problémák is jól menedzselhetők: a korábban alig 40 milliós népesség gyors ütemben nőtt, és ma már meghaladja a 46 milliót. Még a legsúlyosabb társadalmi-gazdasági örökség, a magas munkanélküliség is enyhülni látszott, 2007-ben alig lépte túl a 8 százalékot, miközben a foglalkoztatottak aránya évről évre nőtt.

A növekvő jólét nem csupán az egyéni jövedelmek gyarapodásában mutatkozott meg. Más mediterrán nagyvárosokhoz képest Madridban, Barcelonában és a kisebb tartományi székvárosokban is összehasonlíthatatlanul jobban működtek a közösségi szolgáltatások, és eközben jelentősen csökkentek az ország fejlettebb és elmaradottabb régiói közötti egyenlőtlenségek is. A spanyol fejlődés regionális kiegyensúlyozottsága - az Eurostat adatai szerint - különösen szembeötlő az EU más országaival összevetve. 

Jó ideig még a válság kirobbanása után is azt hihettük, hogy Spanyolország meg tud birkózni a felmerülő gazdasági és társadalmi problémákkal. A közpénzügyek látszólag jó állapotban voltak: 2005 és 2007 között az államháztartás minden évben többlettel zárt, és a GDP arányában akkor még 40 százalék alatti államadósság is kellően csekélynek tűnt ahhoz, hogy a spanyol gazdaságpolitika a költségvetési kiadások növelésével stabilizáljon a krízis időszakában.

Ma viszont már aligha kétséges: az akkori diagnózis hibás, az élénkítő terápia pedig katasztrofális hatású volt. Nem sikerült rendezni az ingatlanpiaci buborék miatt megrendült pénzügyi szektor helyzetét, a külső versenyképességi problémák pedig súlyosbodtak, amit az idegenforgalmi bevételek nem tudnak ellensúlyozni. Korábban csak kisebb fiskális korrekciók voltak, a hosszas halogatás után idén júliusban bejelentett költségvetési kiigazító lépések viszont már a hagyományos megszorító csomagokat idézik: emelik az áfát és a környezetterhelési adókat, megnyirbálják a köztisztviselők kiváltságait, csökkentik a munkanélküliek támogatását.

Ezek az intézkedések persze a 2009-ben, illetve azóta megtett magyar, román vagy éppen a baltikumi stabilizációs lépésekhez képest igencsak szerények. Csakhogy mindez immár egy olyan Spanyolországban történik, amely az elmúlt években jórészt felélte korábban felhalmozott tartalékait, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. Ma nemcsak a spanyol bankszektor szorul közös európai mentőcsomagra, és immár nemcsak az építőipar vergődik, hanem lényegében a hispán gazdaság egésze letargikus állapotot mutat. Különösen a munkaerő-piaci következmények súlyosak: az elmúlt öt év alatt a munkanélküliség közel 25 százalékra, a pályakezdők körében pedig több mint 50 százalékra nőtt. A kilátástalannak tetsző helyzetben a megszorítások miatt elkerülhetetlen recesszió önmagában is elég problémát okozna. Az elmúlt hetekben azonban az is kiderült, hogy a spanyol regionális kormányzatok többsége a központi kormánynál is nehezebb finanszírozási helyzetben van – ráadásul ez számos gazdagabb régióra, például Katalóniára is érvényes. Rossz esetben az elért jólét kártyavárként omolhat össze, ahogy azt Görögország példázza.

Hogyan lehet ilyen helyzetben visszanyerni az elmúlt hetekben a spanyol állampapírokra már extrém kockázati felárat számoló nemzetközi pénzpiacok bizalmát és egyidejűleg kezelni a társadalmi feszültségeket? Valószínűleg csak komolyabb európai pénzügyi segítség mellett, illetve célzott kiigazító lépések gyors és jól kommunikált kombinációjával. Ám többek között éppen a magyar tapasztalatok mutatják, hogy elhúzódó recesszió idején milyen nehéz megtörni a negatív várakozásokat. Politikai bölcsesség, valamint a megfelelő szakpolitikai és bizalmi ösztönzők megtalálása jelentheti a kiutat – és a kilábalás még a legjobb forgatókönyv mellett is lassúnak és fájdalmasnak ígérkezik.

Spanyolország a közelmúltig a felzárkózás egyik pozitív példáját jelentette a közép- és kelet-európai országoknak. A hispán válságkezelésben elkövetett súlyos gazdaságpolitikai hibákat ma persze már jól látjuk, a jelenlegi helyzetben gazdasági és társadalmi értelemben is adekvát megoldást egyelőre kevésbé. De érezzük, hogy a demokrácia és a jóléti társadalom konszolidálásában elért ottani eredményeket nem szabad feladni. Meglehet, a spanyol társadalomnak is szüksége van egy olyan új, átfogó megállapodásra, amely a politikai és a jóléti vívmányok hosszú távú megőrzése érdekében a munkaerőpiac és a versenyképesség praktikus szempontjait is tartalmazza.