A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Sokkoló bejelentéssel kell kezdenem: rég nem volt olyan soros uniós elnökség, amelynek annyira maga felé hajlott a keze, mint a mostaninak, az írekének. Dublin nem csinál belőle titkot, hogy a január elsején kezdődött féléves elnökségét – amely az ország EU-taggá válásának negyvenedik évfordulójára esik – a lehető legnagyobb mértékben ki szeretné használni saját gazdasági érdekeinek előmozdítására.

Aki ismeri az EU íratlan szabályait, az tudja, hogy a legnagyobb hiba, amit egy elnökség elkövethet, ha túlságosan előtérbe helyezi a saját nemzeti érdekeit. Az ír kormány megközelítése mégsem ördögtől való, hiszen jelen esetben, ami jó az íreknek, az jó Európának is.

Mi más is lehetne a hat hónapos elnökségi program prioritása, mint a valutaövezetet és az EU-t sújtó gazdasági és pénzügyi válság kezelése. Ha az írek ebben sikereket érnek el, akkor egyszerre lesznek hasznára önmaguknak és Európának is. Az óriási ingatlanbuborék kipukkadása miatt a görögök után 2010-ben a második euróövezeti tagként 85 milliárd eurós pénzügyi mentőövvel kisegített kelta tigris 2013 végén az első olyan „programország” lehet, amely sikeresen talpra állt és visszatér a piacokra. Ennek a célnak az eléréséhez nem kis részben Európán keresztül vezet az út.

Az eurózóna és adófizetői mérhetetlenül sok tanulópénzt fizettek a válság kezdete óta. Ez Írországra is érvényes, amelynek ugyan elvitathatatlan a felelőssége a bankrendszer bedőlésében, de túlzottan nagy árat kellett fizetnie amiatt, hogy a problémák jelentkezésekor az EU-nak még messze nem volt kiforrott stratégiája a válság kezelésére. Bennfentesek tényként beszélnek arról, hogy az ír kormánynak azért kellett a GDP körülbelül 40 százalékát bankjainak mindenáron való megmentésére fordítania és ezzel mérhetetlenül eladósodnia, mert az Európai Központi Bank akkori elnöke, Jean-Claude Trichet attól rettegett, hogy a veszteségek elfogadtatása a kivételezett státusú hitelezőkkel (haircut) padlóra vitte volna az egész euróövezetet.

Így jobb híján az adófizetőknek kellett a zsebükbe nyúlniuk, és Európáért is anyagi áldozatot hozniuk. Ha már így alakult, a dublini vezetés szerint úgy lenne méltányos, ha az EU is könnyítene az írek terhein a következő években. Például azzal, hogy az állandó válságkezelő alap, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) átvenné az ír államtól azoknak a garanciáknak egy részét, amelyeket az Európai Központi Banknak a pénzintézetek likviditásának biztosításáért cserébe adott, és amelyeknek a számlája őt terheli. De Dublinban annak sem látják okát, hogy más programországokhoz hasonlóan miért ne kaphatnának könnyítést a felvett kölcsönök visszafizetésére adott határidő meghosszabbításával vagy a fizetendő kamatok csökkentésével.

Ezek az érvek eddig nem nagyon hatották meg a partnereket, mindenekelőtt Németországot, azt a benyomást keltve, hogy a házi feladataikat csak ímmel-ámmal teljesítő országokat bezzeg jutalmazzák, miközben az olyan kiválóan teljesítők, mint Írország, hoppon maradnak. Mostanra azonban sokat változott a helyzet, amiben nyilván a soros elnökség jelentette erősebb ír alkupozíció is szerepet játszik.

De még inkább az a felismerés, hogy az ír sikersztori, vagyis a hároméves program sikeres lezárása ösztönzőleg hathat a húsbavágó megszorításokkal küszködő többi programországra, és erősítheti az eurózóna egésze iránti befektetői bizalmat. Az ír kormány tagjai láthatóan éppen erre, a hároméves programból való kilépés egész Európára gyakorolt pozitív hatására apellálnak, amikor már ebben a félévben kézzelfogható gesztusokat várnak partnereiktől.
Ez akkor is így van, ha az ír példa egyébként kevéssé releváns a dél-európai periférikus programországok számára. Valójában sokkal több a különbség, mint a hasonlóság, ami egyedivé teszi az ír mentőcsomagot.

Az ír gazdasági modell fő összetevőit a görögökétől vagy a portugálokétól eltérően például nem kérdőjelezte meg alapjaiban a válság és az azt követő kríziskezelés. Az Európa egyes részein sokat bírált ír társasági adót is érintetlenül hagyta a kiigazítási folyamat, csakúgy, mint a külkereskedelmi forgalomban ténylegesen vagy potenciálisan részt vevő árukat és szolgáltatásokat előállító szektorok kiemelt helyét, amelyek a szigetország gazdasági sikereiben az elmúlt évtizedekben olyan fontos szerepet játszottak.

Abból a szempontból is atipikusnak mondható az ír program, hogy a kiadások csökkentése helyett inkább a bevételek növelésére összpontosított, részben a nagyon stabil adóalapnak és adófizetési morálnak köszönhetően. Ennek is része lehet abban, hogy éles kontrasztot mutatva a legtöbb dél-európai országgal, Írországban az EU/IMF-program kezdete óta nem visszaesett, hanem éppenséggel évről évre erősödött a növekedés. A „megszorítás” vagy fiskális konszolidáció tehát más országoktól eltérően itt nem ment a növekedés rovására.
Ebben szakértők szerint az is szerepet játszott, hogy a görög program nemegyszer abszurd, eleve irreális célkitűzéseivel szemben az ír mentőcsomag nem a vágyakra, hanem a valóságra épült, amihez nagymértékben hozzájárult, hogy a politika nem avatkozott bele lépten-nyomon és túlzó módon a folyamatba.

De az írek abban is eltérnek az elvileg ugyanabban a cipőben járó partnereiktől, hogy kezdettől fogva túlteljesítették a kijelölt célokat, mint 2012-ben, amikor a 8,6 százalékos deficitcélt messze túlszárnyalva 8 százalék körül végezhetnek. Ez a „stréberség” és megbízhatóság annyira tetszik a befektetőknek, hogy mint azt az év elején lebonyolított állampapír-kibocsátás sikere is bizonyítja, újra az ölükbe vették és cirógatni kezdték korábbi kedvencüket. Annyira, hogy egyesek már attól tartanak, hogy a kényeztetés rossz vért szül majd, és elkényelmesíti az íreket.