A szerző a Political Capital vezető elemzője

A Pew Research Center egyik legutóbbi kutatási összefoglalója sommásan Európa új beteg emberének nevezte az Európai Uniót. A nyolc országban (Németország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Görögország, Csehország és Lengyelország) végzett felmérés szerint jelentősen romlott az EU megítélése, sokan egyre negatívabbnak látják az integráció gazdaságra gyakorolt hatását, egyes tagállamok között pedig erősödnek a nemzeti sztereotípiákra alapozott ellenérzések.

Utóbbiak főként az uniós magállamok és a déli, illetve a kelet-európai országok viszonyában váltak látványossá az utóbbi időben. Az EU gazdasági és politikai válságjelenségei így a korábbinál sokkal nagyobb mértékben látszanak aláásni a tagállamok közötti szolidaritást, valamint kiélezni a „centrum” és a „periféria” konfliktusait.

Az eddigi tapasztalatok arról tanúsoknak, hogy az integráció mélyítése önmagában nem alakít ki európai identitást, de feltehetően illúzió is abban hinni, hogy a nemzeti identitások valaha felválthatók lesznek valamiféle közös Európa-tudattal. A cél legfeljebb olyan többes identitás megkonstruálása lehet, amelyen belül az európai önkép megerősítése megvalósítható. Utóbbi tartalmát és sikerességét pedig leginkább épp az határozza meg, hogy miként formálódnak az egyes nemzeti identitások, az európai ugyanis ezek függvénye.

Ebből a szempontból minden önmeghatározás kulcskérdése az ellenségkép, mivel az összetartozás érzésének létrejötte nagyban függ attól, hogy vannak-e „ők”, amellyel szemben a „mi” érzése, azaz a saját közösségünk megteremthető. Ezzel függ össze az európai integráció egyik legnagyobb problémája, hiszen a kontinens politikailag mindig is megosztott volt, legtöbbször önmagán belül találta meg az ellenséget, ami időről időre az egyes nemzetek egymás elleni küzdelméhez vezetett. A két világháború után épp a konfliktusok békés mederbe terelésére hozták létre az Európai Unió elődjét, az integrációs projekt békére fókuszáló természetéből fakadóan pedig ma is hiányoznak az „ők”, akikkel szemben a közösséghez való tartozás érzése erősödni képes.

Mindebből persze nem az következik, hogy egy külső hatalom elleni háborúra volna szükség, hanem csupán az, hogy az európai társadalmakban az ellenségkonstrukció folyamata – különösen egy elhúzódó válsághelyzetben – természetes jelenség, amelyet az uniós intézményeknek kezelniük kell. Jelenleg az ellenség keresésének két irányát figyelhetjük meg Európában. Egyrészt – a fent említetteknek megfelelően – zajlik az egyes tagállamok, főként a centrum és a periféria viszonyainak elmérgesedése. Másrészt – ahogy arra a legutóbbi svédországi, valamint londoni és párizsi események is rámutattak – az iszlám bevándorlókban találhatja meg az európai polgárok jelentős része az ellenséget. Mindkét folyamat komoly veszélyt jelent az EU számára, hiszen ezek mind azokat a kirekesztésen és intolerancián alapuló nacionalista, euroszkeptikus érzéseket, illetve politikai szereplőket erősítik fel, amelyek vélhetően magát az európai integrációt is felszámolnák.

Hogy mi a megoldás az ilyen összetettségű problémákra, arra aligha van ma válasz. Annyi azonban bizonyos, hogy az uniós intézmények részéről nem folytatható a jövőben a pusztán szakpolitikai programgyártásra korlátozódó politikamentes kommunikáció.

Az Európai Uniónak az alapdokumentumaiban lefektetett világos értékrendszere, ha úgy tetszik, közös identitást meghatározó alapvetése van, ami azonban nem jelenik meg a hétköznapokban. Ivan Krastev, bolgár politológus sarkos megállapítása egyre jobban leírja a helyzetet: Európában az unió szintjén politikamentes szakpolitika-csinálás, míg tagállami szinten szakpolitika-mentes politikacsinálás zajlik. Ez az össze nem illés bizonytalan, törékeny modellt állít fel. Amennyiben az Európai Unió meg akarja védeni a saját maga által képviselt értékeket, és valódi közösséget akar teremteni, képesnek kell lennie arra, hogy a szimbolikus politikai vitákban is meggyőzően helytálljon. Ennek hiányában ugyanis az uniós „technokrácia” és a nacionalista „populizmus” konfliktusában könnyen az utóbbi arathat diadalt.


A Political Capital a Friedrich Ebert Stiftung támogatásával háromrészes tanulmány-sorozatot készített az Európai Unió intézményes és politikai válságának különböző aspektusairól. A poszt részben e tanulmányok alapján készült.