A szerző a HVG brüsszeli tudósítója

A tények és a médiafolyamból a fejekben lerakódó részletek általában jó, ha köszönőviszonyban vannak egymással. Vajon mi rögzült a brüsszeli buborékban élőkben a Magyarországot övező felfokozott figyelemből?

„Mi a fene történik nálatok, Magyarországon? Mégis, mit csinálnak Orbánék?” – érdeklődtek elkerekedett szemmel a magyar kollégáktól a többi tagállamból érkezett eurokraták Brüsszel-szerte a januári évkezdés utáni napokban. Már önmagában a kérdés is szokatlan egy olyan környezetben, ahol a tagállami identitás és politika feszegetése még a szexuális orientáció felhánytorgatásánál is nagyobb tabunak számít. “Korábban talán csak egyszer hallottam tagállami politikára vonatkozó kritikus megjegyzést a Berlaymont falai között – mondta nekem a minap egy magyar bizottsági dolgozó –, amikor az előző görög miniszterelnök tavaly bedobta a népszavazás ötletét az újabb megszorító csomagról.” Ezért volt különösen meglepő az a nyíltság, ahogy a ’magyar ügyek’ szóba kerültek.
Az unió vonzáskörzetében tevékenykedő európai polgárokkal hazánkról beszélgetve kiderül, hogy kevésbé magukon a lépéseken, sokkal inkább azok mikéntjén lepődtek meg. EU-szerte több államban is akad(t) ugyanis miópiában szenvedő nacionalista vezetés, a közösségi integrációt elutasító elnök, a médiapluralizmus és a hatalmi ágak szétválasztását minimum sajátosan értelmező volt elnök, a statisztikákat meghamisító kormány, a szélsőjobboldali eszmék terjedését aduászként rendszeresen előrántó kormányfő, hogy csak néhány rossz beidegződést említsünk.
Mindezt figyelembe véve, az Orbán-kormány egyes intézkedései külön-külön nem lépnék át az EU, az Európa Tanács, az EBESZ és más nemzetközi szervezetek ingerküszöbét. Ezt a kormány képviselői is gyakran hangoztatják Brüsszelben, az ismert gyermeki érvelést hozva fel, mely szerint „ha a Pistinek lehet, akkor nekem miért nem?”. Pedig éppen a Fidesz „eltúlzott kritikák áldozatai vagyunk” megközelítése az, amely egyebek mellett tovább pumpálja a világsajtóban a magyar lufit.
Másokat azért lepték meg  az újonnan csatlakozó tagállamok között nemrég még az élbolyban felbukkanó (de semmiképpen sem a sereghajtók és a legkorruptabbak közt kullogó) országunkkal kapcsolatos médiabeszámolók, mert a magyarokat általában felvilágosult, jól dolgozó, barátságos és nyelveket beszélő embereknek ismerik Brüsszelben. „Az új alkotmányról és a médiatörvényről olvasottak sehogy sem férnek meg az országról bennem kialakult képpel” – részletezte meglátásait egy uniós ügynökségnél dolgozó svéd kollegina.
A brüsszeli európaiakkal beszélgetve az mindenesetre világosan látszik: kontraproduktív a magyar kormányzati kommunikáció azon igyekezete, hogy minden, az alkotmány, a sarkalatos törvények és általában a demokrácia lábbal tiprását felhozó vádra izomból és „tárgyilagosan” reagáljanak. Az újabb és újabb ügyek sűrű felbukkanása miatt ugyanis a felületes európai médiafogyasztó  – amilyen a polgárok túlnyomó többsége – emlékezetében mindössze néhány kulcsszó marad meg a szócsatákból. A közös pont mindenképp a túl nagy hatalomhoz jutott magyar kormány, amely elvesztette józan ítélőképességét.
A sok „farkaskiáltás” nyomán ezt tetézi, hogy többek fejében erősen összemosódik a Fidesz a Jobbikkal, illetve számos beszélgetőtársam a meglévőnél is fenyegetőbb szélsőjobboldali veszélyt vélt felfedezni Magyarországon. Ennél is nagyobb gond a Fideszre nézve, hogy a nemzeti büszkeségre alapozott „majd mi megmutatjuk!” attitűdből fakadóan sokan szélsőjobboldaliként kezdik látni a magyar kormányt. „A Fidesz és Jobbik olyan, mint két szerető, akik kéjből gyűlölik az EU-t. A legszomorúbb pedig az, hogy ez működni látszik” – összegezte véleményét a két párt civakodása kapcsán egy Magyarországot csak a sajtóból ismerő vallon polgártársunk.
Van olyan is, aki csak azért nem akad fenn az Orbán-kormány lépésein, mert, mint mondja, semmi nem változott, csak a tálalás romlott. Ugyanaz folytatódik: szisztematikus korrupció, apátiában lévő társadalom, befolyás és hatalom nélküli női polgárság, diszkrimináció és populista epekedés. “Orbánék nem változtatottak ezeken, egyszerűen saját szolgálatukba állították mindezt.” – összegzi keserűségét a brüsszeli dán szakember.
Azért olyan is van, aki túlzónak látja a média által sugallt képet. Egy, a puritán Hollandiában felnőtt, Magyarországon is élt polgártársunk szerint a szocializmus hagyatékaként továbbra is első számú nemzeti sport az adózás elkerülése, és a társadalom működésének szerves része a minden szinten tapasztalható korrupció és mutyi. Szerinte nem igaz, hogy Orbán diktatúrát építene, ami azonban nem szolgál mentségként nepotizmusára, és arra, hogy semmit sem változtat az előző kormányok rossz beidegződésein.