(A szerző a Magyar Külügyi Intézet munkatársa, a Sinológiai Szemle vezető szerkesztője.)

Nincs is nagyobb öröm a magamfajta külpolitikai elemző számára, mint látni, hogy lassan már a csapból is Kína folyik. Különösen így van ez a nemzetközi pénzügyi- és gazdasági válság kitörése óta, melynek során Peking szerepe látványosan megnőtt, nemzetközi befolyása pedig számottevően megerősödött, persze leginkább a Nyugat, azaz az USA és az EU rovására, 2010-re pedig Japánt megelőzve a világ második legnagyobb gazdaságává vált.

 

 

Ennek egyik félig-meddig természetes következménye, hogy divat lett manapság félni Kínától, vagy minimum erős gyanakvással tekinteni nemzetközi ténykedésére, pedig legtöbbször alaptalan ez a félelem. Jó példa erre az EU-Kína kapcsolatok két legaktuálisabb kérdése, azaz a bajba került EU tagországok pénzügyi megsegítése Peking részéről, illetve az Európában lendületbe jövő kínai befektetések ügye. Az előbbit nagyon pozitív, az utóbbit viszont negatív színben tüntetik fel a híradások, miközben a helyzet – szokás szerint – ennél jóval összetettebb.
A Kína-EU gazdasági kapcsolatok a világ legjelentősebbjei közé tartoznak, Kína legnagyobb külkereskedelmi partnere az EU, miközben a huszonhetek számára Kína jelenti a második legnagyobb kereskedelmi viszonylatot. Nem szeretnék számokkal és adatokkal untatni senkit, szóval csak néhány alapvető információt osztanék meg. A kétoldalú kereskedelem értéke 2009-ben meghaladta a 320 milliárd eurót, amelyet hozzávetőlegesen 133 milliárd eurós európai deficit terhel. Ugyanakkor érdemes figyelemmel lenni arra, hogy a Kínából Európába irányuló export árucikkeinek jelentős részét valójában európai anyacégek kínai leányvállalatai állítják elő, tehát a külkereskedelmi deficit egy része tulajdonképpen európai cégeket is gazdagít. Csaknem ugyanekkora kereskedelmi forgalmat bonyolít le Kína az Egyesült Államokkal is, csakhogy Washington még hatalmasabb deficitet halmoz fél évről évre Pekinggel szemben. A kereskedelem óriási mértékben járul hozzá a jelenleg igencsak export-orientált kínai gazdaság növekedéséhez, azaz Kína számára elsődleges fontosságú a felvevő piacok, így például Európa gazdasági helyzete. Ezzel el is érkeztünk a fentebb említett két problematika egyikéhez, az euró övezet bajba jutott tagjainak kínai megsegítéséhez.
Peking eddig Görögországnak, Spanyolországnak és Portugáliának ígért illetve nyújtott segítséget azzal, hogy nagy tételben vásárolt államkötvényeikből, ezzel megkönnyítve, sőt, talán egyenesen lehetővé téve ezen országok finanszírozhatóságát. E támogatás egyben az euró jövője körül kialakult negatív várakozások csillapításához is hozzájárult. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért jó ez Kínának, hiszen nem várhatjuk, hogy szimpla felebaráti szeretetből euró milliárdokkal járuljon hozzá az európai államok talpraállásához. A válasz egyszerűen fogalmazva az, hogy ez igencsak jó üzlet Pekingnek. Három aspektust érdemes kiemelni: egyrészt az általa megvásárolt államkötvények hozama jóval magasabb a megszokottnál, azaz szépen fialnak majd; másrészt a tagországok megsegítésével Kína hozzájárul az egész unió gazdaságához, azaz biztosítja legnagyobb export-piacának fizetőképességét (sőt, talán egyenesen a fennmaradását); harmadrészt pedig diverzifikálja devizatartalékait, csökkentve abban a dollár dominanciáját az euró javára. Politikai értelemben pedig felelős nagyhatalom imázsát erősítheti, ami nem elhanyagolható szempont.
Ha arra próbálunk választ találni, hogy az EU szempontjából jó-e, ha egy tagország úgy dönt, hogy Kínával szemben eladósodik, akkor valójában nem annyira gazdasági, mint inkább politikai kérdést vizsgálunk. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy eladósodni sohasem poén, mert egyszerűen sokba kerül. A politikai szempont akkor merül fel, amikor már nincs más megoldás, muszáj valemely külföldi államhoz fordulni segítségért, mert a nemzetközi pénzpiacok már túl kockázatosnak tartják a hitelezést például Görögországnak vagy Spanyolországnak. De nem szerez ezzel esetleg Kína túl nagy befolyást az EU-ban?
Nehéz erre válaszolni, mert még nem volt példa hasonló helyzetre, eddig a bajba került tagállamok leginkább magától az EU-tól, illetve az IMF-től kaptak hitelt. Első esetben Németország befolyása növekszik, a másodikban pedig leginkább az Egyesült Államoké, ráadásul mindkét esetben a dél-európai államok számára kényelmetlenül szigorú pénzügyi és gazdasági elvárásoknak kell megfelelni. A dolog árnyoldala, hogy – úgy tűnik – a pénzügyi segítségért cserébe Peking némi politikai támogatást is elvár. Legalábbis erre látszik utalni az, hogy mind a spanyol, mind a görög kormány képviselői a pekingi segítség körvonalazódása után felvetették, hogy az EU-nak fel kéne oldania a közel 20 éve, a Tienanmen téren történtek után Kínával szemben bevezetett fegyverembargót. Ez utóbbi az egyik legfontosabb politikai kérdés, amely feszültséget okoz az EU és Kína között. Persze a görögök és spanyolok viszonylag nyugodtan bedobhatták a javaslatot, hiszen előre tudható volt, hogy semmi esély annak megvalósulására.
Ha jobban belegondolunk, a Kína felé fordulással ezek a tagországok némileg diverzifikálták adósságállományukat, ezzel csökkentve az EU és az IMF részéről rájuk nehezedő nyomást. Az már más kérdés, hogy mekkora károkat okoz ez az integráció szellemének és az EU külső megítélésének. No, nem mintha manapság bármely más ország képes lett volna ilyen összegekkel beszállni az euró-övezet problémás tagjainak megmentésébe, mivel – többek között az export-orientált gazdaság fejlődésének és a megtakarítások nagy arányának köszönhetően – Kína az elmúlt évtizedben elképesztő méretű, mintegy 2800 milliárd dollárnyi devizatartalékot halmozott fel. Összehasonlításképpen Magyarország nominális bruttó nemzeti összterméke 130 milliárd dollár körül alakult 2009-ben.  A kínai segítség elfogadása valójában nem annyira döntés, mint inkább kényszer lehetett. Akárhogyis, mind a segítséget kapott országok, mind Brüsszel próbálja szépíteni a helyzetet, dicsérve Kínát felelős nemzetközi fellépéséért.
A fenti esettel szemben az EU reálgazdaságába történő kínai befektetések ügye viszont erős ellenérzéseket váltott ki egyes európai politikai körökben. Evidens, hogy Peking szeretne valami hasznosat kezdeni óriási devizatartalékaival, amire kiváló lehetőséget biztosít a világgazdasági válságban legyengült nyugati cégekbe igen kedvező árakon történő befektetés.
A jelenség némelyeknél kiverte a biztosítékot, mert attól tartanak, hogy az erős állami kontroll alatt álló kínai multik európai bevásárlásai egyrészt függő helyzetbe hozzák a kontinenst, másrészt lenyúlják a know-howt és a technológiát, amit meg kell akadályozni. Mivel már így is túlléptem a rendelkezésemre álló karakterszámot, csak nagyon röviden gondoljuk át a dolgot. Természetesen az ideális az lenne, ha az európai cégek annyira jól mennének, hogy nem lenne szükségük harmadik országból érkező forrásokra, befektetőkre. Úgy tűnik nem ez a helyzet, így a bajban lévő cégek választhatnak a folyamatos visszaszorulás, a csőd és elbocsátások illetve a kínai pénz között. Szerintem pecunia non olet (a pénznek nincs szaga), különösen, ha arra gondolunk, hogy Kína anélkül is megszerezheti a számára fontos technológiák egy jelentős részét, hogy befektetne európai cégekbe, mivel eddig is kreatívan kezelte a szellemi tulajdonhoz kapcsolódó jogokat. De a legfontosabb, hogy minél több együttműködés jön létre az európai és a kínai cégek között, annál erősebb interdependencia alakul ki a két gazdaság között, ami egyre érdekeltebbé teszi Kínát az öreg kontinens segítésében. Ez még igencsak jól jöhet a jövőben.