(A szerző kultúrakutató, publicista)

Az amerikai, német, angol és francia sajtó véleményrovatát és riportjait 2011. októberében három fő téma uralta: az euro-krízis, az „arab tavasz” és következményei, és az Occupy Wall Street mozgalom (OWS). Különösen érdekesnek találtam a „háború” metaforát. Az elmúlt ötven évben felnevelkedetteknek a „háború” bevezetése a közbeszédbe egészen abszurdnak tűnik. Persze, persze, volt a Balkán, és Oroszország se túl udvarias a szomszédaival, de... Itt? Az euró miatt? Viccelnek, ugye?

Az angol Daily Mail publicistáját is megihlette a téma: szellemesen felvázolja, hogy is jutunk el odáig, hogy 2018-ban Nagy-Britannia vesztésre áll egy háborúban, amelyet az EU országok vívnak egymás ellen:
Egyszerűen adjuk össze a megszorítások ellen lázadozókat a 70-es évek terroristáival, és szórjuk meg az egészet némi etnikai és nacionalista konfliktussal, és máris kész a robbanóelegy. Franciaország bevonul Belgiumba, hogy megmentse a vallonokat, Németország békefenntartókat küld Görögországba. Sarkozy és Berlusconi autoriter rezsimet alakít ki. A krízis sujtotta Baltikumot az európai káosz kibontakozását kihasználva Putyin bekebelezi. Francia parasztok angol termékeket égetnek, és Nagy-Britannia, amelynek erőit részben már leköti a szakadár IRA és a nacionalista skót mozgalom, Belgium védelmében belesodródik a háborúba. Az anti-globalista és antikapitalista terroristák középületeket robbantanak, a szélsőjobboldali és egyéb nacionalista csoportok pedig buzgón irtják a bevándorlókat. Magyarországon például skinheadek masíroznak.
Az EurActiv (az európai központi sajtószemle) a beszédet „Ha az euró megbukik, Európa is megbukik” címmel hozza, és az utolsó három bekezdésnek „A béke nem magától értetődő Európában” alcímet adta.
A feltűnést kiváltó bekezdés magyarul a következőképpen hangzik „Nem hihetjük, hogy magától értetődő egy újabb békében és jólétben eltöltött fél évszázad Európában. Nem az. Ezért mondom: ha megbukik az euró, megbukik Európa is. Ennek nem szabad bekövetkeznie.” Ez a gondolat a szöveg utolsó, lezáró részében szerepel, miután Merkel részleteiben ismerteti a mentőtervet, a nemzetközi szervezetek, a banokok és az EFSF szerepét, és kitér arra is, hogy a lisszaboni szerződést talán át kell írni („ki mondta, hogy egy egyezménynek tíz évnél tovább kell tartania?”). A következő bekezdésben jelenik meg a háború árnya – pontosabban a második világháború után létrehozott, az európai békét garantáló struktúrák megvédésének kötelezettsége.
„Történelmi kötelességünk, hogy az európai egyesülés munkáját, amelyet elődeink a gyűlölet és a vérontás évszázadai után, 50 évvel ezelőtt megkezdték, minden rendelkezésünkre álló, felelősségteljes eszközzel megvédjük és óvjuk. Ha ez nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lennének. Mély meggyőződésem, hogy nem történhet meg, hogy egyszer majd azt mondják, az a politikai nemzedék, amely a 21. század második évtizedéért a politikai felelősséget viselte, meghátrált.”
Ha már a beszédnél tartunk, Merkel egy bekezdést szentel az OWS (Occupy Wall Street) által inspirált tiltakozóknak is, „nagyon is megértve” a felháborodásukat.
A „háború” metaforát Papandreu is átvette – érthető. Ha Merkel meg akarja védeni az európai békét, akkor lesz szíves megmenteni Görögországot is. Az arab világ demokráciát követelő tiltakozói központi tereken gyülekeztek, az Occupy Wall Street mozgalom a New York-i Zuccati park elfoglalása után számos amerikai nagyvárosban (és néhány európai városban) köztereken alakuló spontán gyűlésekkel folytatta a pénzvilág ellen harcot, az athéni Syntagma tér pedig a görög megszorítások ellen tiltakozók gyülekezőhelye lett. Az előbbi demokratikus forradalom, az utóbbi romantikus hippimozgalom, de a görög káosz már háború.
A brit Telegraph kolumnistája bele is kapaszkodott mindjárt a „béke” kifejezésbe, megjegyezvén, hogy a görög szuverenitást Németország sárba tiporja, nem csoda tehát, hogy fasiszta egyenruhában ábrázolják Merkelt a görög tiltakozók. Le is vonja a következtetést: az Európai Unió elkerülhetetlenül vezet a polgárháború és a háború felé, és ezt csak az EU-propagandisták nem látják.
Az angol sajtó egyébként is örömmel vetette magát a „háború” metaforájára. A Spiegel külföldi lapokat szemléző rovata például felhívja a figyelmet rá, hogy a Daily Express a mentőcsomag elfogadását a következő címen tálalta: EU SUMMIT SEALS ONE TRILLION EURO DEAL AFTER MERKEL WARNS OF WAR IN EUROPE . 
A Foreign Policy publicistája még egy lépéssel tovább megy: el kell tűnődnie azon, vajon mi lesz a NATO-val, ha az EU szétesik.
A „háború” metafora a németek lelkiismeretére appelált. Kétlem, hogy ez volt a legmeggyőzőbb érv Merkel beszédében, de nem látok a német képviselők fejébe. De hogy ebből ki lehet kerekíteni néhány rémforgatókönyvet, ha a bulvársajtó, olvasóira való tekintettel, nem közli az euró-mentés technikai részleteit, a bloggerek pedig új összeesküvés-elméletet keresnek, az biztos. Mindenesetre az ötletet kiveséző blogok rámutatnak, hogy már csak azért sem valószínű háború Európában, mert az erős európai államok átlagéletkora igen magas.