A szerző újságíró, az ittlakunk.hu főszerkesztője, a nyomozó újságírást támogató Soma-díj kuratóriumi elnöke
A kétharmad jó lehetett volna néhány dologra. A fiúk megmutathatták volna, hogy kell jól, nyálas és szövevényes kompromisszumok nélkül kormányozni. Nem szükséges a tiszta A vagy B megoldás helyett a kettő életképtelen, gazdaságtalan és logikátlan keverékét előállítani, nem kell odadobni az ellenzéknek a konc harmadát-negyedét, nem kell osztozni Sávoly szégyenén és az MFB-n.
Születhetnek karakteres, jövőbe mutató döntések. Meg lehet nyirbálni a munkavállalók kontraproduktívan túlterjesztett jogait, el lehet bocsátani a közszolgák felét, lehet karcsúsítani, egyszerűsíteni és átláthatóbbá tenni a közigazgatást, a kerületi kiskirályságokból ismét össze lehet gyúrni az egységes Budapestet.
Nem azt mondom, hogy e szükséges lépésekből semmit nem lépett meg a kormány, a gazdaság szempontjából haszontalan munkavállalói jogok megkurtítása például sínen van, és nemsokára Budapest is egységesebbé válik egy paraszthajszálnyival. Tudom, tudom, hogy közben itt van ez a rohadt uniós válság, s abban, hogy a válság nálunk ilyen pusztító, az előző kormányok felelőssége óriási, amire a Matolcsy-féle helyzet-félreértés, kapkodás és ámokfutás persze rátett néhány lapáttal. Értem, hogy olyan helyzetben, amikor alig lehet munkát találni, még a békeidőben szokásosnál is nehezebb kirúgni a közszolgákat, s azt is, hogy nehéz eldönteni, ki és mi menjen, ki és mi maradjon.
Egy dolgot viszont nehezemre esik megérteni. Huszonhárom esztendővel a rendszerváltás után, az alkotmányozó kétharmad birtokában miért nem lehet tiszta vizet önteni a pohárba az immáron EU-tagállam Magyarországon a kommunista titkosszolgálatok ügynökeit, besúgóit illetően? Miért van az, hogy a volt szovjet tömb majdnem minden országa előbbre jár nálunk ebben a kérdésben? Miért kellett idehaza a kormányváltáskor előhozakodni azzal a nevetséges ötlettel, hogy az emberek vigyék haza a róluk szóló anyagokat, hordják szét a nemzeti történet egy jó nagy darabját, és csináljanak sok kicsi családtörténetet belőle, mint ahogy annak idején kerítést csináltak a gyári anyagból? És még ebből a szépnek nem mondható tervből sem lett semmi.
A magyar hatóságoknál kétszer futottam neki annak, hogy belenézhessek az irataimba, először semmi választ nem kaptam, másodjára egy év múlva visszaírtak, hogy nem találtak semmit. Az említetlenség – nem voltam fontos ember – nem fájna, a nemtörődömség, a csigalassúság, az eredmény bizonytalansága igen. A volt NDK-s titkosszolgálat iratait földolgozó német Gauck-hatóság a rendszerváltás után 3 héten belül eljuttatta hozzám a náluk lévő dokumentumokat, amelyekből kiderült: 1988-ban, amikor az ottani ellenzékkel, az ő szóhasználatukban „ellenséges elemekkel” vettem föl a kapcsolatot, 5 évre kitiltottak az NDK-ból (amely már szerencsére nem ért meg ennyi időt).
Németországban az egykori NDK elnyomó apparátusainak 46 főbűnösét 30 perben ítélték el 1992 és 2002 közt, átlagosan 3,8 évi börtönre, a vádak közt emberöléstől kezdve hűtlen kezelésig sok minden akadt.
Nálunk nem voltak ilyen perek, és még most is kényes kérdésnek számít, hogy helyes dolog-e megkurtítani Biszku Bélának, az 1956 utáni, több száz ember életét követelő megtorlás egyik irányítójának a nyugdíját.
Két német újságíró, Uwe Müller és Grit Hartmann Vorwärts und Vergessen (egy régi munkásmozgalmi dal első sorának ferdítésével: Előre és felejteni!) című könyvükben azt panaszolják, hogy az elvtársak hálózatát, perek ide vagy oda, nem sikerült megtörni, s még a Gauck-hatóságnál is dolgozik néhány tucat volt ügynök (akiket mostanában mindazonáltal alighanem kirúgnak). Mi lehet akkor itt?
Kelet-Németországnak persze könnyű volt, mutatnak rá sokan, hiszen a nyugati nagy testvér, az EU legerősebb tagállama fölülről, aránylag könnyedén levezényelte az átvilágítást, a pereket, a kirúgásokat. Magyarországon nem akadt efféle segítség. De nem volt Csehországban sem, ahol az 1991-es „lusztrációs törvény” is alaposabbra sikerült, mint nálunk, ráadásul nem labdáztak vele összevissza, hanem végrehajtották. A csehek már a diplomáciában dolgozó volt kommunista ügynököket is eltávolították. Bulgáriában mostanában hívják őket vissza. Lengyelországban tavaly nyilvánosságra hozták a nevüket. A besúgókat már Szófiától Prágáig kitiltották a közéletből, az Európai Unió új tagállamai közül talán csak Romániában rosszabb a helyzet ilyen szempontból, mint nálunk.
Tud erre mondani valaki egy jó okot? Néhány rosszat én magam is tudok.