A szerző közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem docense

Széles az egyetértés abban, hogy az európai integráció válaszút előtt áll: vagy továbbhalad a fiskális és politikai unió felé, vagy szétesik. A lavírozás tartósan nem járható út. Érdemes megvizsgálni az elmúlt évek válságkezelését: milyen hibákat vétettünk? És még inkább: hogyan tudjuk elkerülni ezek megismétlődését?

A 2008-ban kezdődött válság az Egyesült Államokból indult, ám a világgazdaság kölcsönös függési rendszerében gyorsan átterjedt Európára. Az első hiba az öreg kontinens felkészületlensége volt: mind a Bizottságot, mind a tagállamokat meglepte a válság mértéke és terjedésének sebessége. Az euró 1999-es bevezetésétől 2008-ig ugyanis viszonylag kedvező volt az európai gazdasági klíma. Az EU-tagállamok persze ebben az időben is nagy makrogazdasági eltéréseket produkáltak, és meglehetősen sokféle gazdaságpolitikát folytattak. Az EU-szintű gazdaságpolitikai koordináció gyenge, már-már névleges volt. Ezt azonban akkor még senki nem tartotta különösebben kockázatosnak. Az átlagos teljesítmény jó volt, ami elfedte a tagállami eltéréseket, és optimizmusra adott okot, nagyrészt elaltatva a kockázatok iránti érzékenységet.

A Lehman Brothers 2008. szeptemberi csődjét követően az Európai Bizottság gyorsan cselekedett: már novemberben letette az asztalra Az európai gazdasági fellendülés tervét, amely a bizalom és a vásárlóerő mihamarabbi helyreállítását tűzte célul. Ez pillanatok alatt a költségvetési ösztönzés hatalmas hullámát indította el a tagállamok többségében. Ennek „eredményeképpen” 2009-ben már 18 tagállam állt túlzottdeficit-eljárás alatt, és a „klubba” 2010-ben további 5 tagállam csatlakozott. A 2010. tavaszi bizottsági előrejelzés még optimistán úgy fogalmazott, hogy „a gazdasági recesszió [2009] harmadik negyedévében véget ért, nagyrészt Az európai gazdasági fellendülés terve keretében végrehajtott kivételes válságkezelési intézkedéseknek köszönhetően”. A 2010. őszi előrejelzés volt az első bizottsági dokumentum, amely elismerte, hogy az EU-ban – és különösen az euróövezetben – a bizonytalanság magas szinten maradt. A 2011. tavaszi prognózis végül ráirányította a figyelmet „a tagállamok közötti kifejezett különbségekre”, valamint a bizonytalanság további fokozódására. Ebben az időszakban az euróövezet felbomlása is komolyan napirendre került. 

A tagállamok nemzetközi pénzügyi kisegítése 2010 tavaszán kezdődött Görögországgal, amely 2012 tavaszán újabb mentőcsomagot kapott. A két program összege meghaladja a 230 milliárd eurót. Spanyolország (100 milliárd euró) és Írország (85 milliárd euró) is jelentős nemzetközi segítségben részesült. Rajtuk kívül Lettország, Magyarország, Portugália, Románia és Ciprus szerepel a kisegítettek listáján. Láthatjuk, hogy ezek az országok kivétel nélkül az EU – és egy részük az euróövezet – perifériáján helyezkednek el. A nemzetközi mentőcsomagok feltételül szabták az érintett tagállamok kormányai számára, hogy megszorító intézkedésekkel tegyék helyre makropénzügyeiket.

A megszorításokat értelemszerűen politikai elutasítottság fogadta mindenhol. Talán még nagyobb gond, hogy e programok többsége nem (vagy nemigen) hozta el a várva várt fellendülést és a korábbi pályára való visszaállást. Az elkeseredettség miatt az EU elutasítottsága rekordokat dönt Európa-szerte. Milyen okok vezettek e megszorító politikák kudarcához? Egyrészt az, hogy a korai európai válságkezelés nem foglalkozott a krízis előtti belső egyensúlytalanságokkal és egyenlőtlenségekkel, nem volt kellően szofisztikált. Másrészt az, hogy az alulról jövő (bottom-up) érdekekkel össze nem hangolt megszorítások végrehajtása felülről jövő (top-down) politikai nyomásra történt. A leginkább érintettek tehát nem azonosultak a célokkal, és így az intézkedések társadalmi támogatottsága gyenge maradt. A megszorító politika az euroszkepticizmus melegágya lett.

A jelenből visszatekintve persze már látható, hogy a válság alatt az EU-átlag szintjén számított mutatók is jelentősen romlottak, egyes tagállamok pedig extrém mértékű negatív kilengéseket produkáltak a GDP éves változásában, a hosszú lejáratú államkötvények kamataiban, az országkockázati felárban, a beruházások szintjében, a külkereskedelmi mérleg egyensúlytalanságában – s a sort lehetne folytatni. A 2011 elején útnak indított európai szemeszter, és azon belül is különösen a makrogazdasági egyensúlytalansági eljárás már lényegesen jobban figyel a reálfolyamatokra, mint a korábbi túlzottdeficit-eljárás, amely csupán a költségvetési hiánnyal és az államadóssággal törődött – de még mindig technokrata megközelítésben.

A tagállami és EU-szintű (gazdaság)politikákat tehát újra kell gondolni, és egymással jobban össze kell hangolni. Jelenlegi problémáink egy része ugyanis abból fakad, hogy maga az EU is, és tagállamainak egy jó része is a válságot – legalábbis annak korai szakaszában – félrekezelte. Mára evidenssé vált, hogy az európai politikai építmény elérte határait. Az integráció életben tartásához – már amennyiben ezt az utat választjuk – egy új, működőképes konstrukció kell, amely képes összeegyeztetni az alulról és a felülről jövő folyamatokat. A politikaalkotásnak az európai közös nevezőre kell épülnie, amit közösen kell megtalálnunk. Ehhez nekünk, európaiaknak az EU minden tagállamában a megfelelő kérdéseket kell feltennünk és megválaszolnunk.

S hogy vannak-e közös európai értékeink? Valószínűleg igen, de ezeket egyértelműen és explicit módon fel kell tárnunk, és a jövő európai politikáit ezekre kell alapoznunk. Így kerülhetjük el az elmúlt évek főbb gazdaságpolitikai hibáinak újbóli elkövetését. És ha jól végezzük a dolgunkat, akár még a történelmi csúcson lévő euroszkepticizmust is visszaszoríthatjuk – ez lehetne erőfeszítéseink talán legfontosabb gyümölcse.