A szerző újságíró

„Tényleg komolyan gondolja az Európai Unió, hogy felveszi Bulgáriát tagjai sorába?” A nem túl biztató kérdést Helmut Schmidt egykori német kancellár tette fel a kilencvenes évek derekán, és a veterán szociáldemokrata őszinte megrökönyödése – mivel már régen nem volt aktív politikus – inkább volt tekinthető retorikai kérdésnek, semmint „politikacsináló” megjegyzésnek. Ez jutott eszembe olvasva, hogy a holland liberális kormánypárt, a Szabad Demokrata Néppárt (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) nem ért egyet az Európai Bizottság 2012 után a közelmúltban megismételt javaslatával, miszerint adják meg Albániának a hivatalos tagjelölti státust.

A kérdést nem egy elitklub védelme szülte, és még csak nem is a balkáni ország lenézése, egyszerűen a realitás, az akkori kulturális-politikai-gazdasági távolság. Hogy Schmidt kérdése indokolt volt, azt bizonyította az azóta eltelt csaknem két évtized. És bár Bulgária – Romániával együtt – hat esztendeje az EU tagja, még ma is sok szakértőnek és politikusnak kétsége van afelől, nem lett-e elsietve felvételük.

A magyar kormányfő szerint az EU történelmi hibát követett el, hogy nem korábban nyitotta meg kapuit a kelet-közép-európai országok előtt, ez a vélemény azonban legfeljebb politikai szempontból értelmezhető. A tagság 1993-ban meghatározott „koppenhágai feltételei” között szerepel ugyanis a tagjelölt ország gazdaságának állapota, képessége arra, hogy ellenálljon a belső piac felől érkező verseny nyomásának. Arra, hogy ez mennyire nem mondvacsinált, mesterséges késleltető szempont volt, hanem éppen a tagjelöltek érdekeire tekintettel lévő, arra elég példát kínált a 2004-es bővítés. Láttuk, tapasztaltuk, hova vezetett a piacon hirtelen megjelent erőfölény, ha elégtelen volt az adott ország integrációs érettsége, ami egyszersmind le is számolt a „belső felzárkózás” illúziójával.

Az uniós tagság nem jutalom, amit ki kell érdemelni, amelyet kegyből osztogatnak, hanem egy kölcsönösen előnyös jogi szerződés, amelyben mindkét félnek vannak kötelezettségei.
Csakhogy. A tagjelölt státus még messze nem jelenti azt, hogy az ország készen állna a csatlakozási tárgyalásokra, ez inkább egyfajta gesztus, vállaltan politikai döntés. Elismerése az erőfeszítéseknek, amelyekkel az adott ország igyekszik megfelelni az elvárt reformoknak, annak méltánylása és belátása, hogy a jogharmonizáció, a jogszabályok gyakorlatba történő átültetése irdatlan feladat az államigazgatásnak, és hatalmas áldozatokat kér a polgároktól is, de egyszersmind a folyamat visszaigazolása is,

A csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt még óriási értékelő, elemző munka vár a Bizottságra is, és a tagállamok csak ezt követően hoznak döntést arról, mikor ülnek tárgyalóasztalhoz – ez esetben Tiranával.

Jól tudjuk, pontosan Hollandia volt az az ország, amely az uniós alkotmány leszavazásával 2005-ben köntörfalazás nélkül érzékeltette a bővítési fáradtságot, és azóta az addig töretlen szolidaritásnak is korlátot szab. A hollandok most a stoptábla korai felmutatásával egy kissé elégtételt vesznek a múlton is. Albániáról a decemberi EU-csúcson döntenek, és nyilván hosszan sorolják majd szempontjaikat: az országban szabadon tenyészik a korrupció, a szervezett bűnözés, és nincsenek meggyőződve az igazságügy függetlenségéről sem. Ami Hágát illeti, számára már régen nem élvez elsőbbséget a bővítés, azt gondolja, hogy az EU-nak most egy időre le kell állnia az új tagok megemésztésével. Ebben mindazonáltal kevés újdonság van, a hollandok az elmúlt években következetesen fékezték az integráció bővítését. Ez persze kényelmesebb, mint elmagyarázni választóiknak, mint jelenthet az albánoknak az EU előszobájában várakozni, ahhoz képest, ha azt éreztetik velük, hogy csak az ablakon át kuncsorognak a tagság perspektívájáért. Azt is tudjuk, hogy sok nyugati országban az albánok (a koszovóiakkal együtt) a maffiának, a szervezett bűnözésnek váltak szinonimájává. Ám a tagjelölti státus lehet az a vonzerő, amiért az albán politikai elit vállalja a nem veszélytelen feladatot, és leszámol az alvilággal. Ez pedig közös érdek.

Sokszor elhangzott, hogy az EU történelmi küldetése Európa egyesítése. Aki úgy véli, ez csak hangzatos lózung, annak megfontolásra ajánlhatunk pragmatikus érveket is: a periféria közelítése a centrumhoz elodázható, de elkerülhetetlen, és minél később történik meg, annál nagyobb lesz a politikai és gazdasági ára. A Nyugat-Balkán országai lemondtak arról, hogy mielőtt részei lesznek a nagyobb integrációnak, létrehozzák saját integrációjukat. Talán látták, hogy ez a sokkal kevesebb politikai és etnikai konfliktusforrást kezelő visegrádiaknak sem sikerült, mindenesetre a Nyugatnak – értsd az EU-nak – meg kell ragadnia az alkalmat, és ezer szállal magához kötnie a térséget. Szerbia és Koszovó példája jól mutatja, hogy a folyamat sikeres, ám egyúttal képlékeny is, korántsem biztos, hogy mindig fennállnak a kedvező geopolitikai körülmények.

A hollandok szeretik magukat pragmatikus népnek láttatni – akkor nem volna szabad a pillanatnyi belpolitikai előnyökért feláldozni a hosszabb távú, ráadásul közös érdekeket. A recesszióval küzdő holland gazdaság, a költségvetés tartós hiánya könnyen a bővítés ellen hangolja a választókat, de hát az a bővítés nem holnap történne meg, és még csak nem is holnapután. Ha nem adják meg Albániának a kis gesztust, mihez kezdenek Szerbiával, amellyel viszont küszöbön állnak a csatlakozási tárgyalások.

A bővítés ellenzése mögött meghúzódik a szélsőséges Szabadságpárt (Partij voor de Vrijheid, PVV) térnyerése is. Geert Wilders pártja ismét az ország legnagyobb politikai ereje lett, csakúgy, mint Franciaországban a Nemzeti Front, amellyel pár napja kötöttek szövetséget az Európai Parlament jövő évi választására. Wilders hagyományosan ellenséges a kelet-közép-európai térséggel szemben. Meglehet, a kormánypárt az albánok elutasításával akarja kifogni a szelet a szélsőségesek vitorlájából, de a populizmus nem így működik. Ez inkább csak olaj a tűzre.