A szerző újságíró

Felzúdulást keltett Európában Nagy-Britannia azon terve, hogy a jövőben korlátozza az unió „új” tagállamaiból érkező bevándorlók számát. Az elképzelés nemcsak az érintett országokban váltott ki ellenérzést, de az Európai Bizottságnál (EB) is azonnal bekapcsolt a vészjelző. Éppen Andor László, az EB foglalkoztatottságért, szociálpolitikáért és társadalmi befogadásért felelős magyar tagja akasztott látványosan bajuszt David Cameron brit kormányfővel, állítva, hogy London bevándorlásellenes érvei gyenge lábon állnak. Brüsszel nem tagadja, hogy a nyitott határok és a szabad munkavállalás visszaélésekre is alkalmat adnak, azonban szerinte ez nem ért el kritikus tömeget, és különben is, megfelelő államigazgatási eszközökkel kezelhető. A bevándorlók beilleszkedésének elősegítésére ráadásul közösségi pénzforrás is rendelkezésre áll, hiszen erre a célra felhasználható az Európai Szociális Alap.

Nagy-Britanniában a foglalkoztatottak között igen nagy a külföldiek aránya: a 29 millió állásban lévő közül 25 millió az országban született, 4 millió a bevándorolt, ráadásul utóbbiak a brit statisztikai hivatal szerint előbb is találnak munkát: 2011-ben például az előző évhez képest 77 ezerrel nőtt az álláshoz jutott britek száma, szemben a bevándoroltak 334 ezres tömegével, ami nyilvánvalóan feszültséget kelthet. Különösen igaz ez az informatikában, ahol nagyobb arányban alkalmaznak külföldieket, mint hazaiakat, viszont tény az is, hogy ily’ módon a munkahely az országban marad. Az EU bővítését követő években, 2004 és 2008 között szárnyalt a brit gazdaság, kapóra jött a friss és olcsó munkaerő, amely nélkül kisebb lett volna a növekedés, viszont segített kordában tartani az inflációt.

Csakhogy a gazdasági érvek alighanem süket fülekre találnak, ugyanis London soha nem fogja nyilvánosan elismerni, hogy ez sokkal inkább percepciós probléma, semmint számokon alapuló ténykérdés. A britek valóban úgy érzik, hogy országukat elözönlötték a bevándorlók, a szélsőséges brit pártok – az európai parlamenti választások közeledtével – nem is lesznek szemérmesek, hogy ezt is az EU nyakába varrják. Így az ő vitorlájukból (is) próbálja kifogni a szelet Cameron, amikor azt a látszatot igyekszik kelteni a választókban, hogy aggodalmuk értő fülekre talál, és lám, kész konkrét korlátozásokra.

Érdemes közelebbről is megvizsgálni a közvélemény bevándorlásellenességét. Amikor 2004-ben 8 kelet- és közép-európai ország csatlakozott az Európai Unióhoz, Nagy-Britannia azon kevés államok közé tartozott, amelyek nem éltek a bevándorlás korlátozásának (maximum hét esztendeig terjedhető) jogi lehetőségével, és azonnal megnyitották határukat. Amivel lengyelek, magyarok, baltiak tömegesen éltek is, rácáfolva a csupán néhány tízezres előrejelzésre, hamarosan inkább százezrekkel kellett mérni a beérkező, főleg fiatal munkavállalók számát. A külföldre vágyók kevés ország között választhattak, ráadásul az angol nyelvileg is vonzónak tűnt. Viszonylag rövid idő alatt a lengyelek egész városrészeket hódítottak meg, gettószerű életet éltek, és ellenszenvet keltett az is, hogy valóban versenyt jelentettek a helyi munkaerőnek, hiszen letörték a béreket. A munkaadók még mindig alacsonyabb órabéreket kínálnak nekik, mint a briteknek, megsértve a szabályokat. Elszórva viszont még arra is volt példa, hogy angol hegesztők szolidárisak voltak magyar társaikkal, és együtt követeltek egyenlő béreket. Ez azonban kivétel. Tény, hogy hosszabb távon feszültséget okozott az olcsóbb munkaerő jelentkezése, különösen így volt 2008–2009-ben, amikor Nagy-Britanniában súlyosabb volt a recesszió, mint a kontinensen. Ma is gyakori, hogy britek nem is értesülnek állásokról, mert azokat csak lengyel nyelvű honlapokon hirdetik meg.

Nem nehéz azonban belátni, hogy a kormány tervezett közbelépése populista intézkedés. Lehetséges, hogy bizonyos korlátozások ideig-óráig célt érnek, és például kevesebben jelentkeznek majd munkanélküli segélyért. A számok azonban éppen azt bizonyítják, hogy a bevándorlók a tb-járulékkal és a jövedelemadóval többel járultak hozzá a kincstárhoz, mint amennyi terhet jelentenek. Mivel pedig főként az alacsonyan képzetteket érinti majd a lépés, nem nehéz megjósolni, hogy ezzel még nem tudnak gátat szabni az illegálisan letelepedőknek. Márpedig a szociális feszültséget éppen ők tartják fenn, és nem azok a bejelentett munkások, akiket igyekeznek kiszorítani a munkaerőpiacról. Az intézkedés tehát populista, mert csak a látszatról szól.

Cameron veszélyes precedenst teremt, amikor hozzá akar nyúlni a négy alapszabadság egyikéhez, ráadásul az EU egyik legnépszerűbb vívmányához. Azokban az uniós tagállamokban, ahol viszonylag jelentős a szélsőjobb, ott erőteljes a bevándorlás korlátozásának követelése (például Franciaországban, Hollandiában, de említhetjük a skandináv országokat is), tehát az ő esetükben London olajat öntene a tűzre. De veszélyes a másik oldalról is. Mi lenne, ha az egyelőre inkább marginális kelet-európai szélsőséges pártok egy másik uniós alapszabadság, a tőke vagy akár az áruk szabad áramlása ellen lépnének fel? (A Jobbik részéről már hallhattunk ilyen követelést.) Egy ilyen vita hasonlóan populista húrokat pengetne, nem minden rezonancia nélkül. Ez aligha lehet Cameron érdeke.

A brit miniszterelnök valószínűleg maga is megbánta már, amikor könnyelműen megígérte: ha a következő választásokon (2015-ben) ismét hatalomra jutnak a toryk, akkor 2017-ig népszavazást ír ki az EU-tagságról. Mert ugyan a közvélemény-kutatások szerint népszerűtlen a tagság, de ebben ludas a politikai elit is – vagyis ez még egy pró-kampánnyal változtatható. A kilépés belebegtetésének veszélyéről tanúskodik viszont, hogy szinte nem telik el nap, hogy egy tengerentúli nagyvállalat ne jelezné, ha London búcsút int az uniónak, akkor ők viszont Nagy-Britanniának… És egyelőre a tagságról készült hatástanulmányok is azt bizonyítják, hogy a britek bizony jól jártak az EU-val, az éves GDP 3–4 százalékát köszönhetik neki. Tehát racionális érv nemigen szól ellene – legfeljebb az, hogy egy választást meg lehet nyerni a kilépés ígéretével, de akkor utána vállalni kell a beláthatatlan (?) gazdasági következményeket.