A szerző a BruxInfo főszerkesztője

Mind több jelét látni annak, hogy az euró jövőbeli biztosabb alapokra helyezésének az Európai Unió egysége láthatja a kárát, ha a közösség tagjai és intézményei nem kezelik időben és megfelelően a problémát. A jelenlegi unió eróziója miatt érzett aggodalmat jól tükrözi a legutóbbi EU-csúcstalálkozón elfogadott záróközlemény is, amelynek a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) jövőjével foglalkozó része szinte hemzseg a fenti problémára való utalásoktól. 

Az EMU további mélyítése kapcsán az októberi csúcs közleménye leszögezi, hogy a folyamatnak nyitottnak és átláthatónak kell lennie a közös fizetőeszközt nem használó országok számára, és tiszteletben kell tartania az egységes piac integritását. A bankunió első lépcsőjének szánt egységes bankfelügyeleti mechanizmus esetében is fontosnak nevezik a vezetők, hogy egyenlő feltételeket biztosítsanak az abban részt vevő, illetve az abból kimaradó országok számára. Végül a záróközlemény arról is biztosítani igyekszik az eurózónán kívüli uniós tagállamokat, hogy a valutaövezet különbejáratú büdzséjéről való gondolkodás teljesen független lesz az EU27-ek többéves pénzügyi keretének (vagyis a közös költségvetés) előkészítésétől.

Mindez arról tanúskodik, hogy Európa a válságkezelés kellős közepén jelentős dilemmával kénytelen szembenézni. Miközben az eurót használó országok jogos igénye, hogy a valutaövezet széthullását megelőzendő szorosabbra fonják az őket egymáshoz fűző kötelékeket, ez az előremenetelés ugyanakkor könnyen szétfeszítheti az Európai Unió jelenlegi kereteit, és veszélybe sodorhatja egyik legnagyobb vívmányát, az egységes belső piacot.

A valutaunió közép- és hosszú távon pénzügyi, gazdasági és politikai uniót feltételez, és ami ennek gyakran velejárója, külön intézmények, ne adj’ Isten külön eurózóna-költségvetés után kiált. De mi a baj ezzel? – kérdezhetné a nyájas olvasó, hiszen a kétsebességes Európa már jó ideje realitás. Elég csak az euróra, a schengeni együttműködésre, vagy újabban az európai szabadalomra gondolni, amelyekben nem vesz részt minden tagállam. Mindez kétségtelenül igaz, ám a két- vagy többsebességes és a két- vagy többszintű Európa között jelentős különbség van. Míg az első csak egy átmeneti állapotot jelent a kezdetben kimaradó országok számára, addig a második esetében fennáll a veszély, hogy tartóssá, netán állandóvá válik, mert túl mély árkot ás az első és a második, vagy a harmadik vonal közé.

Ezért teljesen jogos az egységes valutát csak a jövőben bevezetni képes vagy szándékozó uniós tagállamoknak az az igénye, hogy az euróövezeten belül ne olyan megoldások szülessenek, amelyek kirekesztenek másokat, vagy olyan szerzett jogoktól fosztják meg őket, mint amilyen a belső piac. Számukra ezért, érthetően, nem lenne elfogadható a közös, uniós intézmények duplikálása, például úgy, hogy létrehoznak egy külön „európarlamentet” (mert ilyen elképzelés is van), vagy ad absurdum egy „euróbizottságot” is. Ez egyébként az uniós intézményeknek sem áll az érdekében, nem csoda, hogy éppen az Európai Bizottság és az Európai Parlament kapálózik a legvehemensebben az ilyen ötletek ellen.

A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az eurózónán belüli integráció felgyorsulása gravitációs hatással lenne a még kívülálló országokra. Egyesekre nyilván ez így is hat majd, ám borítékolhatóan korántsem mindenkire. Nagy-Britanniának például esze ágában sincs az avantgárddal tartani, és félő, hogy a britek esetében éppen az ellenkező hatás érvényesül majd, és a szigetország a kijárat felé indul el. Egy ilyen lépéssel ugyan a britek is sokat veszítenének, de csak kibírnák valahogy, hiszen még így is elég sok „nyerő lappal” rendelkeznek. Nem úgy, mint azok a kicsi és nyitott közép- és kelet-európai államok, amelyek némelyike esetleg csábítást érezhet, hogy kövesse Londont.

A két projekt (euró és EU) tehát bizonyos pontokon konfliktusban áll egymással, a célok összeegyeztetésének jogi és politikai akadályai egyaránt vannak. Előbb nézzük a jogit. Az egységes bankfelügyeleti mechanizmus eredetileg a Bizottság által javasolt formája csak a valutaövezet tagjainak biztosít szavazati jogot a döntéshozatali fórumon, a csatlakozásra meghívott többieknek azért nem, mert a „piramis” csúcsán elhelyezkedő Európai Központi Bankra vonatkozó szabályok erre nem adnak lehetőséget. Mivel a szerződésmódosítás rövid távon aligha tűnik reálisnak, kreatív jogi megoldásra lesz szükség.

A politikai megfontolásokat sem szabad számításon kívül hagyni. Francois Hollande hiába próbál barátságosabban viszonyulni Közép- és Kelet-Európához, mint elődei, Chirac és Sarkozy, a francia politikának, úgy tűnik, tartós törekvése, hogy a valutaövezetet külön intézményekkel és szabályokkal vértezze fel, és ilyen értelemben leválassza a maradékról.

Egészen más okból, de éppen ebben érdekelt David Cameron brit miniszterelnök is, aki kifejezetten örülne annak, ha az euróövezetnek és az EU fennmaradó részének külön költségvetése lenne, így ugyanis egy csomó kiadástól megszabadulna. A britek az euróövezeten belüli intézményépítést sem ellenzik, más kérdés, hogy ők nem kérnek belőle. Ez a stratégia azonban nem kis kockázatokat is rejt magában, hiszen így egyre nehezebben lehet egyben tartani a nyájat a 27-ek egységes piacán, amihez pedig a briteknek komoly gazdasági érdekük fűződik.

Sajátos módon az a Németország lehet a leszakadástól tartó, nem eurózóna-tagok első számú szövetségese, amelyik máskülönben a föderális Európa felé történő elmozdulás fő szorgalmazója. Berlin, amely mindig is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Lengyelország és más közép-európai államok ne maradjanak le a konvojról, elsősorban azért viszonyul óvatosan a valutaövezeten belüli huszárvágásokhoz, mert szinte valamennyi „előre sasszé” szükségszerű velejárója, hogy a németeknek a zsebükbe kell nyúlniuk. Márpedig a jövő szeptemberi német választások közeledtével ez úgy hiányzik Angela Merkelnek, mint púp a hátára. Ennek az a következménye, hogy – miként néhány napja az egységes bankfelügyeleti mechanizmus ütemtervének elfogadásakor – Berlin igyekszik visszafogni a tempót. Ki tudja, talán éppen a sietség hiánya az, ami elegendő gondolkodási időt hagy majd azoknak a megoldásoknak a kifundálására, amelyek biztosítanák, hogy ne a ma ismert EU széthullása legyen az ára az euróövezet egybetartásának.